 |
| Dr. Virág György |
Verték önt gyerekkorában, doktor úr?
Apám talán háromszor ütött meg gyerekkoromban, minden esetben méltányolható indulatból, és soha sem előre kitervelten, pedagógiai célzattal. Anyám keze gyakrabban eljárt, de ő is inkább tehetetlen idegességében osztott ki, nem büntetésként. Azt hiszem, jóval kevesebb pofont kaptam, mint a kortársaim átlaga. Negyven évvel ezelőtt ez még teljesen elfogadott volt a családi nevelésben, sőt, még a közgondolkodásban is gondoljon csak a fájdalmas iskolai körmösökre! És önt bántották?
Kellett nekem pszichológushoz jönni… Igen, én is kaptam szegény anyámtól néha egy-két átszállót, ha nagyon felbosszantottam. Ezektől persze nem lettem jobb ember, viszont komoly lelki fájdalmat okoztak. Megfogadtam, ha gyerekeim lesznek, nem bántom őket. Nem hiszek benne, hogy erőszakkal bármit el lehet érni.
Akkor ön ahhoz a szerencsés kisebbséghez tartozik, akik nem felejtik el, milyen is volt valójában gyereknek lenni, és hogy mennyire fájdalmas és megalázó, ha a felnőttek vernek.
 |
Erről nehéz pontos statisztikát készíteni, mert nagyon sok eset marad rejtve, családi körben, és nem lesz belőle rendőrségi vagy hatósági ügy. Úgy gondolom, hogy a bántalmazások száma az elmúlt húsz-harminc évben valószínűleg nem nőtt, sőt, a mindennapi kultúra változásának, az agresszióval szembeni érzékenység fokozódásának köszönhetően inkább talán csökkent. Bekerült viszont ez a sokáig tabunak számító téma a közbeszédbe, megjelent a médiában, és ettől sokak számára úgy tűnhet, hogy ma több ilyen eset van. A családi erőszak azonban elsősorban nem a számossága miatt jelentős, hanem a súlyos sérelem miatt, amelyet a gyengéknek, a védteleneknek okoz. A bántalmazott gyerekben a világba vetett ősbizalom rendül meg, hiszen éppen az a személy okoz neki szenvedést, akinek védelmeznie és segítenie kellene, akihez kötődik, és akit gyakran még így is szeret. Egész életre kiható traumákat lehet így elszenvedni, és ördögi kör alakulhat ki, amikor a gyerekként bántalmazott felnőve maga is bántalmazóvá vagy áldozattá válik.
Miért?
A nevelés, a szocializáció legfontosabb színtere a család. Ez alakítja ki azokat a mintákat, amelyekkel a gyerek azonosul, amelyeket felnőttként követni fog. A minta ereje lenyűgöző, nagyon nehéz kilépni ebből az ördögi körből.
 |
A legtöbb esetben lehet segíteni annak, aki segítséget kér, aki fel akarja dolgozni azt, ami vele történt, változni, változtatni szeretne. Vannak persze sikertelen próbálkozások is. Úgy gondolom, e tekintetben a bántalmazások áldozataival való munka nem különbözik a többitől. A pszichoterápiát sok mítosz, lila köd lengi körül. Pedig a lényeg nagyon egyszerű: két ember találkozik, beszélget, jelen van, figyel egymásra, és az egyik közreműködik abban, hogy az összekuszált dolgok tisztázódjanak a másik fejében, és arra bátorítja, hogy szembeforduljon a félelmeivel.
Ezért hozta létre az ESZTER Alapítványt?
Az Alapítványt nem egyedül hoztam létre, egy orvos barátommal, Varga Dániellel alapítottuk 1991-ben. A családi erőszakon belül is a legkényesebb és a legkínzóbb területtel kívántunk foglalkozni, a nemi erőszakot elszenvedettek rehabilitációjával. Azt láttuk, hogy az ilyen abúzusok szenvedő alanyainak gyakorlatilag nincs hová fordulniuk, ami tovább fokozza kiszolgáltatottságukat. Ezen a helyzeten próbáltunk enyhíteni. Az Alapítvány 1994 óta, azaz éppen tíz éve működteti az ESZTER Ambulanciát, az első, és sajnos, ma is az egyetlen ilyen pszichoterápiás szakrendelést Magyarországon. Itt jelenleg négy pszichológus foglalkozik azokkal, akik eljutnak addig, hogy segítséget kérjenek. Sokan csak felnőttkorban kerülnek olyan helyzetbe, hogy el tudják, el merik mondani mindazt, ami gyermekkorukban velük történt. A behegedt, de be nem gyógyult sebeket egész életükben cipelik. Történeteikből a kiszolgáltatottság, a megalázottság árad. A lélek mély szakadékai nyílnak meg, amelyek peremén a gyakorlott szakember is meg-megbillen olykor. Nem véletlen, hogy a szakmabeliek többsége sem szívesen foglalkozik ezekkel az esetekkel.
