 |
Az étkező épülete elől éppen a várra látok. Déva várára. A ballada úgy mondja, egy asszony hamvával erősítették meg kétségbeesett építői.
Bent éppen vinetás kenyeret reggeliznek a gyerekek citromos teával. Vinetának a padlizsánt hívják errefelé. Maradékra, úgy látom, nemigen kell számítani. Aztán indulnak, indulunk vissza, megyünk a kolostor épülete előtt.
Itt kezdődött minden.
1993 óta fogad be gyermekeket Böjte Csaba ferences szerzetes, aki egy társával nem sokkal azelőtt verte le a lakatot az elhanyagolt kolostor ajtajáról. Először csak kenyeret adott a kolduló gyerekeknek, aztán behívta őket zuhanyozni. És ahogy az lenni szokott, amikor a jóság rést üt a közöny és a nyomor falán, egyre többen jöttek és maradtak. Aztán már nemcsak befogadták, keresték is őket. És leltek éhező, fázó, kolduló gyerekekre a pályaudvaron, a temetőben, az utcán, a kórházakban, fűtetlen lakásokban, hegyi kunyhóban, ahol az állatok is bent háltak éjjel. Még ágy alá tolt dobozban is apró kislány talált Csaba testvér, amikor látogatni ment egy nyomorgó családot. A kicsi legfeljebb kétesztendősnek látszott, pedig hatéves volt, csak annyira megfagyott, hogy nem nőtt tovább. Egy másik fiút azért vitt magával, mert a gyerek akkor már három hete csak cukros vízen élt, az iskolából hazaküldték, mert elájult. Az a fiú ma kiváló atléta.
 |
Jóval több keserves sorsú gyerek él ezen a vidéken, mint amennyinek hely jut a ferencesek gondoskodásával. Egy asszony négy gyereke közül hármat be tudtak fogadni, de az alig féléves, szoptatós legkisebbet nem. Fél év múlva újra jött az asszony. Temetni hívta az atyát. És az atya eltemette a gyereket, aki éhen halt azon a tavaszon. Máskor az étkező előtt várakozó apának kellett azt mondania, nem tud helyet szorítani a gyerekeinek. Az egyik fiúcska megérezte a kezén az ételszagot, elkezdte nyalogatni az ujjait…
Jönnek a gyerekek egyik nap: jaj, pap bácsi, menjünk gyorsan az erdőre a busszal, van ott két gyerek, egy fiúcska meg egy lány, hozzuk el őket! meséli Csaba atya. Kérdezem, hol, merre láthatnak ilyen gyereket, ha hazamennek szünidőre. Hát a nevelő néni mesélte este, s erősködnek, üljek a buszba, de gyorsan! No, meglepődtem, miért ők mondják. Kiderült, hogy este mesélt nekik a nevelő néni, Jancsiról és Juliskáról, azokért kellett volna mennem a busszal.
A Zsil völgye a kommunista Romániában az iparosodás fellegvára volt. Negyedmillió tettre, munkára kész ember jött ide, az ő lábuk alól húzta ki a talajt a rendszerváltás gazdasági összeomlása. Maradt a nyomor, a kilátástalanság, a züllés.
 |
Nagy konyhában nagy asztal, azt ülik körül, ha társasjátékoznak, tanulnak. Andrea akkor főz, ha nagyon megkívánnak valamit a fiúk, mert egyébként az étkezőben esznek.
A kapu előtt fiú ácsorog, nemrég érkezhetett, még nincsenek barátai. Dezső a neve, de csak románul ért, pedig az édesanyja, aki a válás után elszökött a nyomor elől, magyar volt. Szép az inged, mondom, lefordítják neki, elmosolyodik. Odafönt a lakásban van ám még több ruhám, büszkélkedik, én nyelek nagyokat. Árvaházban élt négy évig, onnan hozta el Csaba atya. Andrea, gyere egy kicsit! kiált bizonytalan magyarsággal a közeledő kamaszlányok felé. Felkapom a fejem. De jó! A testvérével tehát, az okos szemű, doktornőnek készülő Andreával már csak magyarul tud szót érteni.
Árvaházi történet Júliáé is.
Az atya elhozta oda az énekkart, énekeltek nekem, a testvérem is köztük volt. De beszélni nem tudtunk, nem értettem még magyarul. Aztán a pap bácsi elhozott ide.
Itt folytatódik a cikk.
