Engem elvarázsolni nagy kihívás

Szűcs Ágnes

– A fénykép és a bemutatkozó szöveg alapján döntök – folytatja Ágnes. – Ha valakinek szimpatikus a külseje és megnyerő a stílusa, felveszem vele a kapcsolatot e-mailben. Sajnos, sokan elég sablonos szövegekkel próbálkoznak, például egy „rossz egyedül”-re sosem válaszolnék, akkor írjon inkább valami elképesztőt („ha van tüzed, mindent felégetnék magam mögött”) vagy humorosat („az állatokat, a természetet és az embereket szeretem – ebben a sorrendben”), de mindenképp legyen spiritusz a mondataiban. Úgy hat-nyolc e-mailváltás és telefonbeszélgetések előzik meg az első találkozót, amelyet én igyekszem délutánra és egy teára korlátozni – ebben még nincs semmi elkötelezettség, semmi ígéret, mint például egy vacsorában. Ja, és bármikor el lehet jönni, nem kell várni a desszertre.

Mostanában többet készülődöm egy randevúra, mint húszévesen, akkor nagy magabiztosan, egyszerűen csak elindultam. Ezt a lazaságot annyiban megőriztem, hogy farmerben, sportosan elegáns öltözékben jelenek meg a találkozókon, bár egyszer valaki szmokingos képet küldött magáról, na, akkor szoknyában mentem. Általában tíz perccel előbb érek oda, mint az adott férfi, aztán csak ülök, nézem az embereket, és mindegyiknél felkiáltok, hogy „Jézusom, csak nehogy ő legyen az!” Sajnos, innentől kezdve számomra már nem olyan szórakoztató a dolog, mint amikor még csak a képek között válogatok, vagy levelezgetek a leendő ismerősökkel. Ugyanis a férfiak többsége elvárja, hogy a nő csacsogjon egy randin. Mivel évekig idegenvezetőként dolgoztam, nem okoz gondot, hogy ha nincs témánk, akkor is elbeszélgessek valakivel hat órán át, de ez viszonylag unalmas. Nem igénylem, hogy virágot hozzon az illető, de azt igen, hogy szórakoztató legyen! Találkoztam már olyannal, aki a munkahelyén tanult kommunikációs fogásokkal próbált elkápráztatni, de amikor egyszer kiesett a menedzserszerepből, vége lett. Volt olyan, akivel annyira különböztünk egymástól, hogy épp ezért adtam neki még egy esélyt, mert legalább kiváltott belőlem valamilyen reakciót. Vele már az első randin vitatkoztunk, a második alkalommal pedig odáig jutottunk, hogy majdnem a fejére öntöttem a levest. Döbbenetesnek tartottam, hogy huszon- és harmincévesek is randevúra hívtak. Például egy huszonöt éves portugál fiú, aki nem értette, miért nem értem meg, hogy ő tényleg velem akar találkozni, bár találhatna párt a saját korosztályából is. Persze csak a velem egykorúak közül választok. Habár az ötven felettiek között volt olyan szenilis férfi is, aki telefonon megkérdezte, miért nem mentem el arra a randevúra, amelyet nem is velem beszélt meg, és hallhatóan papírról azonosított engem.

A legjobban sikerült randimon egy harmincas fiúval találkoztam, aki rögtön leszögezte, hogy nincs anyakomplexusa, nem azért választott engem. Ő kedves volt – ezzel le lehet venni a lábamról –, és hasonlóan gondolkodunk, azóta is telefonkapcsolatban vagyunk, de csak barátokként beszélgetünk… A korombeli férfiak egy része kifejezetten házastársat keres, másik részük viszont kalandot (gyakran a felesége mellett). A velem egykorú, független nők többsége ellenben nem feltétlenül akar férjhez menni, de a szerető szerepére sem vágyik. A legtöbben már sok évet leéltünk egyedül, szeretjük ezt az állapotot, jól érezzük magunkat így, épp ezért csak egy olyan férfiért váltunk életmódot, akivel még jobban érezhetjük magunkat. Mi már egyedül is el tudunk menni moziba, színházba, külföldre – ehhez nincs szükségünk férfira, mégis várjuk azt, aki elvarázsolna. Ez pedig nagy kihívás.