Monodrámából párbeszéd

Dr. Gerevich József pszichiáter

Bozontos szakálla mögül kivillanó pillantásai azonnal magával ragadták a magányos nőt, aki úgy érezte, hogy a szürreális képek megigézték. Hirtelen az az érzése támadt, Péter az ő festője. Megállapodtak abban, hogy a központ – amint lehet – kiállítást rendez a képekből.

Fél év múlva Inez és Péter újra találkoztak, hogy a közelgő kiállítás minden részletét alaposan megbeszéljék. Mielőtt rátértek volna a dologra, Inez előhúzott egy dossziét, amelyben sűrűn teleírt papírlapok voltak. Átadta Péternek, kérte, olvassa el. A férfi belelapozott, és láthatóan megdöbbent a kiragadott sorok olvasásakor. Felnézett, és annyit mondott, jobban örülne, ha Inez elmondaná, amit hosszasan leírt.

Inez először megilletődötten beszélt, később egyre fesztelenebbül tárta fel az elmúlt fél év egyre terebélyesedő terhét: „szerelmi kapcsolatát” Péterrel. Nem telt el nap első találkozásuk óta, hogy ne gondolt volna rá. Gondolatban sokat beszélgetett vele, fantáziáiban hozzábújt, szerelmeskedtek.

Péternek nem volt kellő tapasztalata az ilyen helyzetek kezelésére. Tőmondatokban közölte, hogy neki ehhez semmi köze, és térjenek a tárgyra, a kiállításra.

Inez bezárkózott a lakásába, és inni kezdett. Egy hónappal később anyja és nővére kísérték hozzám. Öngyilkossági gondolatai voltak, nem hitte, hogy ebből az állapotból ki lehet szabadulni. Kiderült, hogy Inez nem először épített ilyen fantomkapcsolatot. S mindegyik hasonlóan végződött.
Sokat beszélgettünk arról, hogy elefántcsonttoronyban él: kirekeszti annak lehetőségét, hogy egy másik ember közelebb kerülhessen hozzá. A „szeretett másik” által keltett gazdag fantáziái, belső dialógusai annál szabadabban szárnyalhattak, minél hatásosabban tudta távol tartani a valóságos személyt az életétől. Így a konkrét találkozás súlyos sebeket ejthetett.
De miért kellett elszakadnia a valóságtól? Hosszú út vezetett a rejtély megfejtéséhez, pontosabban megértéséhez. Ezen az úton először álmait és szabadon csapongó gondolatait használtuk fel iránytűként. Az idő múlásával mindketten azt éreztük, hogy a terápiás folyamat keveset halad előre. Inez egyre több negatív érzést közvetített felém.

A trauma, amely Inez elefántcsonttoronyba zárkózását előidézte, soha nem jelent meg emlékeiben. Megjelent viszont ezzel kapcsolatos összes érzése: szerette azt a valakit, aki bántotta őt valamikor (máig nem tudjuk pontosan, mikor), és gyűlölte őt egyszerre. Ezért az illetőt láthatatlanná tette még saját maga számára is, fantáziavilágában pedig rajonghatott érte. A többi férfit is hasonlóan kezelte: a képzeletbeli kapcsolat addig maradhatott fenn, amíg ki nem nyúlt kezeivel a toronyból. Amint megsebezték, azonnal visszahúzta.

Rendszeres találkozásaink azonban folyamatos valóságpróbának tették ki gondolatait, és a monodráma párbeszéddé vált. Az egykori trauma forrásával szemben egyre leplezetlenebbül előtörő érzéseit rám vetítette. Én lettem gyűlöletének és szeretetének a tárgya. Derekasan álltam a sarat. Megértő empátiát sugárzó figyelmem egy cseppet sem lankadt iránta, ami egyfajta derűs nyitottságot hívott elő belőle. Az ismeretlen festők iránti egyoldalú rajongásainak korszaka véget ért.