 |
| Lazarovits Szilvia |
Csendes, zárkózott, visszafogott, mégis minduntalan előbukkan belőle a szilaj, az eredeti, a korlátozhatatlan. Hol egy nyers mondat, hol egy epés poén, hol egy találó megjegyzés, hol egy gunyoros hangsúly. Valami, ami érzékelteti, hogy a nyugalom, a viselkedés mögött, a mélyben nagy, heves szenvedély fortyog. Hogy miközben biztonság, szabályosság árad belőle, úgy érzem, soha nem nyugodt, és a legkevésbé szabályos.
Hetek óta várom, hogy elkezdjük ezt a beszélgetést, de valami mindig közbejött: lapzárta, betegség, egyéb elfoglaltság. Közben állandóan érzem, hogy mind kicsit kapóra is jön neki, mert igazán nem akarja ezt az interjút. Ellene van az ilyen helyzet, de azért vonzza is. Tartózkodóbb, szemérmesebb annál, hogy kitárulkozzon, különösen pedig, hogy szerepelni akarna a lapban. Viszont sokkal szervesebben kötődik a Nők Lapjához, minthogy egy ilyenből kimaradjon. Akkor kedd délelőtt, mondja végül, de ne menjünk sehova, keressünk valami nyugalmasabb helyet itt a szerkesztőségben! Némi fenntartásaim ugyan vannak: hamarabb találnék békésebb szeglelet a waterlooi csatamezőn, ráadásul ott kevesebben néznének meg bennünket, vihognának a szituáción, de legyen. Reggel, amikor megérkezem, már a gépe mögött ül a szerkesztői szobában, és dolgozik. Kedvesen int, hogy rögtön, rögtön, csak még van némi munkája. A következő órában ez még kétszer megismétlődik. Aztán egyszer csak talányos mosollyal kijön, behajtja az ajtót, int, hogy akár kezdhetjük a beszélgetést. És mielőtt bármit reagálhatnék, már le is ül a szerkesztőség kellős közepén lévő hosszú asztal mögötti pamlagra. Kimérten hátradől, jobb lábát átveti bal térdén, karjait összekulcsolja maga előtt, és várakozóan néz. Hűha! Leülök az oldalt lévő támlás székre, de rájövök, így képtelenség normálisan beszélgetni. Kétségbeesésemben az asztal mögé vetem magam, és letérdepelek. Halvány mosoly a reakció. Kicsit kedves, kicsit ironikus, kicsit kíváncsi: na, ebből mi fog kisülni? Erre én is kíváncsi vagyok, de a legkevésbé sem mosolygok…
Jé, most jövök rá, ez lesz az első igazi beszélgetésünk! Mondom neki, mintegy szemrehányólag, de gyorsan helyre tesz: másokkal sem szokott sokkal többet csevegni itt a szerkesztőségben.
Miért hangsúlyozod azt, hogy itt a szerkesztőségben?
Mert ez munkahely…
Ezt nem hiszem el! Hogy számodra csak munkahely lenne! Annyi odaadással, akkora szenvedéllyel dolgozol, hogy ez biztos személyes ügy is!
Így van. Azóta, hogy a lap lelkes olvasója lettem, anélkül, hogy felvetődött volna bennem: egyszer idevet a jó szerencsém, de ahhoz, hogy a munkámat jól végezhessem, szükség van bizonyos távolságra. Ha személyes érzelmeket belevinnék, valakivel jóba lennék, mással esetleg kevésbé, annak az újság bizonyosan kárát látná, és ezt nem szabad megengedni.
» Itt olvasható az interjú II. része!
