Egy erkölcsös chippendale-fiú – II. rész

– Azt szeretném, hogy a gyerekeim ne létbizonytalanságban nőjenek fel, ahogy nekem kellett, és ehhez sok pénz kell. De az is fontos, hogy addig megszerezzek egyfajta tiszta tudást, amit a maga teljességében adhatok át nekik. Igaz, volt egy pont, amikor nagyon elegem lett mindenből, úgy éreztem, a tánccal nem tudok itthon érvényesülni, és bár volt valamennyi pénzem, kilátástalannak tűnt, hogy valaha is vegyek mondjuk, egy saját lakást. Úgy döntöttem, külföldön csinálom meg a szerencsémet, már éppen nekiláttam eladni mindenem, és felültem volna a repülőre Új-Zéland felé, amikor az élet elém hozta azt, amit mindig is kerestem. Tudom, hogy nincsenek véletlenek: Új-Zéland őslakosai a maorik, és egy hölgy éppen indulás előtt mesélt nekem egy bizonyos maori gyógymasszázsról. Minden együtt volt benne, ami én vagyok… Ez egy ősi, polinéz zenére, rituális tánclépésekkel harmonizált energia- és teljes testmasszázs, a polinéz sámánok rejtett tudásán alapul. Az egész szertartás kívülről nézve is gyönyörű, és a tiszta szeretetenergia átadásáról szól. Bennem pedig mindig is nagyon sok szeretet volt, de nem tudtam, hogyan adhatom ezt át az embereknek úgy, hogy én se zavarodjak meg tőle, és ők se. Hiszem azt, hogy bármilyen úton induljon is, mindenkiben előbb-utóbb, amikor már nem hajtják annyira a vágyak, felmerül ez a kérdés. A masszázs, a tánc és a zene teljessége segít lecsendesíteni az elméd. Ilyenkor tudsz teljesen ott lenni a pillanatban, és igazán a szívedre figyelni, tehát ilyenkor lehetsz egészen önmagad, és csak így tudsz másoknak is segíteni, hogy megtalálják az útjukat.

(Elérkezik a műsor csúcspontja, a két fiú vad tánccal közeledik a meglepett születésnaposhoz. A lány szemében izgatott várokozás, a barátnők elégedetten és kicsit irigykedve nyugtázzák a sikert. A fiúkon már alig van valami. Csak a tangabugyi.)

– A szórólapodon ez áll: „A masszázs nem ajánlott azoknak, akik idegenkednek az érintéstől, vagy betegesen vágyódnak az érintésre.”

– Igen, mert ennek a dolognak semmi köze a szexmasszázshoz, de az érintésnek központi szerepe van benne. Eleinte nekem is – aki nagyon szexuális lény vagyok – nehéz volt megszoknom ezt a fajta érintést, de tudtam, hogy ez a Feladatom. Azaz függetlenül attól, hogy milyen test fekszik előttem, én azt szentnek tekintem, legyen az egy bombázó, egy idős hölgy, vagy egy szőrös férfi. Mert így találjuk meg azt, ami közös bennünk: az Embert.
Már van képesítésem, de a végállomás Új-Zéland – a Mesterré válás –, ahová csak néhány kiválasztott juthat el. Végig akarom járni ezt az utat. Most még a tánc az, amiből élek, ám ha akadályozni fogja a masszázst, akkor abbahagyom…

(A születésnapos hölgy – kissé meggyűrt ruhában – a színpadon hanyatt fekszik, és megadóan, zavart mosollyal várja, mi fog történni. Körülötte harci táncot jár Sámán és Indián, az izgatottan tapsoló közönség gyűrűjében. Aztán Sámán lassan a lány fölé hajol, ráfekszik, és félreérthetetlen mozdulatokat imitál. Többen lelkesen sikongatnak.)

– Akkor most mi lesz?

– Tényleg volt egy időszak, amikor visszanézve rádöbbentem, hogy évek teltek el úgy, mintha ott sem lettem volna a saját életemben. Az járt a fejemben: mit keresek én itt?! Sokszor azon kaptam magam, egy szál tangában, hogy legszívesebben kiszaladnék a világból, és rettentő cikinek éreztem az egészet. Aztán rendbe tettem a dolgokat, úgy döntöttem, hogy ha már ezt csinálom, akkor tisztességgel és örömmel csinálom, különben is, könnyen összetörik az embert, ha úgy áll fel a színpadra, hogy azt érzi, nem odavaló. Ott a színpadon én a nőkért létezem. Nem tartom magam szépfiúnak, nem is vagyok az, férfinak tartom magam. Megérzem, kik azok a nők, akik ezt látják bennem, akiket érdekel, amit csinálok. Nekik táncolok, így nem szórom szét fölöslegesen az energiámat, őket viszont feltöltöm a saját világomból. Nekem fontos, hogy a műsor után úgy érezzék, ez az ember adott valamit. A szeretet egy fajtáját, önbizalmat. Most tehát ez a munkám, amit bár szeretek, de már tudom, hogy nem tesz boldoggá.

A lényeg ugyanis az agyamban, a szívemben és a lelkemben van, ez a „szakma” pedig mindenekelőtt a fizikai dolgokra épít. Mindig is tudtam, hogy van egy másik, saját utam, amelyet egyfolytában és egyre intenzívebben kerestem, keresek, és kezdek is rátalálni.

(A produkció végén a mostanra már teljesen meztelen fiúk gyorsan összeszedik a színpadon szétszórt kellékeket: a szalmadíszeket, a tangabugyikat, a hatalmas mamutcsont-imitációt, és kicsit szégyenlősen szaladnak az öltözőbe. Sámán egy függöny takarásában kapkodja magára a ruhákat.)

– Csak nem vagy szégyenlős?

– De. Nem szeretem mutogatni magam. A színpad az persze más, de azért ott sem viszem túlzásba… Meghúztam bizonyos határokat, amelyeket nem vagyok hajlandó átlépni. Úgy szoktam mondani, hogy erkölcsös és gátlásos chippendale-táncos vagyok.