Ha a kedveseid alád fekszenek…

Ilyesféle kuvikolással boldogított sok ismerősöm, amikor hazaérkeztem a nyaralásból. Lehetetlen, hogy ő – aki elképesztően erős és energikus – ne élje túl, gondoltam rémülten. És most engedtessék meg nekem némi szubjektivitás! Ildikót csodálatos színésznőnek, kiváló rendezőnek (gondoljanak csak a női Furcsa párra!), kivételesen egészséges lelkületű embernek tartom. Olyan természetességgel vált meg a szexszimbólum szerepkörétől, ahogy egy gyerek válik meg a nemszeretem-játékától. („Elvitte Janika a dömperemet, sebaj, itt a kicsi traktorom!”) „Elvitte az idő a karcsúságomat, sebaj, jönnek az asszonyszerepek meg a rendezések! Ráadásul Lajosomnak meg a közönségnek a gömbölyű-magam is tetszik”!

Három hónappal a durrdefekt után – bármelyikünkkel megeshet! –, szorongva várom a találkozást a gödöllői ház kapujában egy testileg-lelkileg ripityára tört Pécsi Ildikóval. Ehhez képest a saját lábán jön elém… Lefogyott – a hibátlan arcbőrével fiatalabbnak látszik a koránál! –, alig támaszkodik a botjára, és úgy hat rám, mint egy energiabomba. Lelkesen mutatja a Szophoklész-bemutató videokazettáját, hiszen rendezés közben érte a baleset. Hosszan dicséri Rékasi Károly, Détár Enikő, Koncz Gábor és az egész stáb emberségét, tehetségét. Nevetve-bohóckodva meséli, hogy sok szakmabéli szerint azért nézték meg oly sokan az előadást Tác-Gorsiumban, mert ragyogó reklám volt a balesete… Mondja-mondja a magáét, én egy idő után kitörök: Ildikó, az ilyesféle balesetekbe bele lehet halni! A zuhanásba…, ráadásul az autópályán (százhússzal-százhatvannal) liheg mögöttünk a többi kocsi…

– Egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy meg fogok halni – jelenti ki komolyan. – Tudod, miért? Mert a szüleim, a korán elment rokonaim, ismerőseim – akik már „odaföntről” szeretnek –, hosszú tömött sorban rohantak az autópályára, és mellém, alám, fölém, mögém feküdtek, hogy védjenek, hogy az aszfalton csúszva csak azért is életben maradjak! Az autóm ajtaját is ők fogták, hogy ügyesen essek ki… Ha félreteszem az akasztófahumoromat, akkor is állítom: égi segítség nélkül nem úszhattam volna meg! Láthatod: ronda, véraláfutásos még a lábam, csámpás a szemem – nem csámpás! –, de már mászkálok, nem kell járókeret, a bot is csak dísz!

Kattints a képre!

– Amikor a kocsim kormányozhatatlanná vált, és nekivágódott a belső szalagkorlátnak, belenéztem a visszapillantó tükörbe. No, ettől a pillanattól kezdve nem értek semmit… Hirtelenjében megláttam, hogy mögöttem, legalább ötven méteres távolságban üres a sztráda, mert egy fehér inges férfi – nekem háttal – vadul integet, hogy az autók álljanak meg. (Az „angyalom” ágált az autópályán vagy egy hús-vér ember? Tudja, csuda…!) És a kocsik hosszú, tömött sorban álltak mögöttem. A másodperc törtrésze alatt villant át az agyamon: hál’ istennek, nem fogok tömeges karambolt okozni! Aztán nagyot rántottam a kormányon, kinyílt az ajtóm, és kiestem. Csúsztam a kocsim mellett… Mennyi ideig? Nem tudom. De azt tudom, hogy a kórházban négy órán át mosták ki belőlem az aszfaltot… Egyszóval: össze-vissza törtem magam – nem akarom részletezni –, bőr sem maradt rajtam túl sok. Elájultam? Lehet. De arra pontosan emlékszem, hogy egyszer csak fölém hajolt egy kedves nő – a szadai gyermekorvos –, megkérdezte, mit segíthet. Kértem a mobilomat, telefonáltunk a fiamnak, Csabának – nem mertem a férjemet hívni, mert tudtam, hogy pánikba fog esni! –, és én belenyögtem a mobilomba: anyád karambolozott, nagyon forró az aszfalt, most lemerülök…! Ennyi. Ennyit tudtam szegény gyerekemnek mondani! Jelzem, ezután is „úgy volt összerakva” minden, hogy megússzam. A szadai orvosnő értesítette a férjemet – Lajos percek alatt odaért –, gyors volt az autópálya-rendőrség és a mentők is. Tudod, min kell sírni és röhögni egyszerre? Hogy a szakma ilyenkor is beleszól! Képzeld el, hogy a rendőr együttérzőn végigméri az aszfalton „csiszolt”, ripityára tört testi romhalmazodat, majd szomorúan megcsóválja a fejét: hej, művésznő, a nőnapi műsorban jobban tetszett kinézni…!

» Az interjú ide kattintva folytatódik.