Ha a kedveseid alád fekszenek… – II. rész

– Kórház?

– Tudom, hogy általában jogosan szidják az egészségügyet, ám én – a tapasztalataim alapján – a dicsőségüket fogom zengeni! Mert az élményeim eleven cáfolatok! Persze hatalmas mázli volt, hogy a Honvédnak nevezett kórház intenzív osztályára kerültem, ahol Zsíros főorvos úr és csapata – majdnem azt mondtam, „Timur és csapata”… – vett kezelésbe. Belém szuggerálták: nem hagyhatom el magam, az a közös cél, hogy mihamarabb kikerüljek a kórházból! Ráadásul olyan szobatársnőt kaptam, akit a balesete után csak hét(!) műtéttel tudtak „összerakni”, ő mégis tartással-hittel várta a gyógyulást. Hogy nyavalyoghattam volna én, akinek szépen összeforrtak a törött csontjai, és még szegecselni sem kellett? Szóval a kórházi élmények hatására végtelen tiszteletet érzek az egészségügyben dolgozók iránt, mert emberfeletti munkát végeznek!

– Fájdalom?

– Jaj, a mosdatás! Ó, az pokolian fájt… Aztán Rékasi Kari hozott valami szert, Enci pedig kitartóan fújta rám – kente-fente –, amitől elég gyorsan „bőröm támadt”.

– Változtál a történtek hatására?

– Hogyne! Még fontosabbá vált a családom – nélkülük nem gyógyulnék ilyen gyorsan –, a hitem, a szeretett kollégák és az a rengeteg ismerős-ismeretlen ember, aki levelet írt, telefonált, szóval a közönség… Komolyan mondom, néha nagyon meghatott a felém áradó kedvesség, együttérzés, pedig én jobban szeretek grimaszolni, fintorogni…

– A baleset épp az imádott unokád születésnapján történt.

– Igaz. És képzeld el, Csaba-baba beleegyezett, hogy ezentúl együtt ünnepeljük az ő születésnapját meg az én újjászületésem napját! Csak azt kérte – bölcsen – hogy az övét „kicsit jobban”… Azt is tudnod kell, hogy az unokám tiszteletére álltam először lábra. Eleinte nem akartam, hogy lila-dagadt szemmel, kék foltokkal lásson, tehát a kórházba nem hozhatták be. Legfeljebb a rajzait küldte el nekem… Amikor a balesetem után először hozták el ide, a gödöllői házba, „nevelési célzattal” elvonszoltam magam a teraszig – maratoni távnak tűnt! –, hogy ő lássa: jól vagyok. Furcsállta a „dupla szemű” nagymamát – csöppet sem volt elragadtatva tőlem! –, de nemsokára már bújócskázni akart velem. Szerinted lehet bújócskázni egy beteg nagymamával? Ugye, nem? Tehát én kötelességszerűen egészségesnek akartam magam érezni…

– A párod is kiheverte a megrázkódtatást?

– Szegény Lajosom azt mondta, soha nem fogja elfelejteni, hogy fekszem az aszfalton, és csordogál a fejemből a vér… Hidd el nekem, hogy harmincnégy közös év után a párod már a részed: ő a kezed, a szíved! Amikor összeházasodtunk, még nem lehetett nagy franciaágyat kapni, tehát mi csináltattunk egy hatalmasat, és most végre visszaköltöztem a hálószobánkba, a közös ágyunkba. Jó hozzáérni a kezéhez, a vállához – nem kell nekem nyugtató, minek? –, ettől az ember még gyorsabban gyógyul. És szép lassan eszébe jut a színház is…