Nagy kötény

Belsőné Batiz Ida

– Azt mondogatta: az életben az a legfontosabb, hogy a család jól működjön, ezért egy asszonynak jó nagy kötényre van szüksége, amelybe minden belefér, és amely mindent el is takar! Nekem annak idején természetes volt, hogy miután férjhez mentem, együtt laktunk a szüleimmel. Sőt, évekig négy generáció – anyuék, a lányomék, az unokám és mi – élt együtt. Anyukám halála után átvettem az ő szerepét, és most én igyekszem összefogni az egész családot. Hétvégenként közösen ebédelünk, és szinte minden este feljönnek a mi lakrészünkbe – ahogy ők mondják, „klubozni” – a gyerekek, vagyis a lányom, a vejem, és időnként az unokám. Ilyenkor együtt vacsorázunk, beszélgetünk, a férfiak borozgatnak. Még a balatoni telkünkre vagy a külföldi nyaralásokra is együtt megyünk nyaranta.

Van azért olyan, amire régen azt mondtam: én ezt bizony, nem így fogom csinálni! Az egyik a süteménysütés, a másik, hogy nem szólok bele az unokám nevelésébe. Mindkettőhöz tartom magam. Annak idején azt is megfogadtam, hogy – anyutól eltérően – sosem fogok kerti munkát végezni. Hát, ezt nem sikerült betartanom: nem sok kedvvel bár, de kiveszem a részemet a kerti teendőkből, de mindig elcsodálkozom, hogyan tudta anyu ezt is olyan vidáman végezni.

Tóth Gergely

Egy fiú vallomása

– Teherbírás, üzleti érzék, talpraesettség – ezt a három tulajdonságomat biztosan anyutól örököltem, tanultam – mondja Tóth Gergely, egy film- és lapkiadással foglalkozó cég ügyvezető igazgatója. – Nekem semmi sem hullott az ölembe gyerekkoromban, arra neveltek, hogy a problémákat, a váratlan szituációkat egyedül is tudnom kell kezelni. Ha lerobbant az utolsó busz, nem telefonáltam haza az éjszaka közepén, hogy jöjjenek értem a szüleim, mint a legtöbb osztálytársam. Később magam kerestem meg a pénzt benzinre, nyaranta munkákat vállaltam. Nem azért, mert nagyon kellett, hanem hogy rájöjjek, miként működik az élet. Persze kis koromban nem rajongtam ezért a nevelési módszerért, viszont, amikor huszonhárom-huszonnégy évesen bekerültem az első „komoly” munkahelyre, azonnal rájöttem, mekkora előnyre tettem szert. Önálló voltam, ha feladatot kaptam, nem kérdezősködtem, nem álltam tétován. Ha kikérték a véleményemet, mindig volt egy frappáns ötletem. Terhelhető voltam és vagyok – anyutól is ezt láttam: miközben egy rádiónál dolgozott, vezetői tréningeket tartott nagyobb cégeknek, emellett az ő gondja volt a háztartás karbantartása is. Ha valami gond adódott, láttam, ahogy két telefonnal elsimította – én ezt a hozzáállást tartom természetesnek. Volt alkalmam közvetlenül is tanulni tőle: tizenhét évesen már maga mellé vett, a tréningeken is besegíthettem. Valószínűleg a rádiózás iránti „szerelmét” is örököltem, hiszen Győrben hobbiból hat évig műsort vezettem. Ha megkérdeztem, milyen voltam, sosem dicsért az egekbe. „Jó voltál, de nézzük meg, hogy lehetnél még jobb” – mondta, és én ugyanígy tárgyalok ma a kollégáimmal. Ez a kontroll a mai napig a földön tart.