Tartottam a karomban…
A nénike, Kardos Vilmosné, Csonka Lajos testvére, Mariska. Őt hívja Nenének a kislány, ő van velük, most már hónapok óta. Papója után lassan őt is elfogadta Lorika.
Mit tehettem volna, Lajos itt volt ezzel a tragédiával, az én gyerekeim nagyok. Mi nyolcan vagyunk testvérek. Hét fiú, én egyedül lány. Lajos a legkisebb öcsénk. Dolgos, ahogy mindannyian sokat dolgozunk. Neki negyed gyomra van, s férfiember, hiába ötvenéves, ez a fájdalom tönkreverte. Hát idejöttem. De a kislány először csak őt fogadta el. A nagyapját… Most már alszik is velem.
Amikor a testvére kimegy, Csonka Lajos csak ül összetörten.
Már a Mariskával se vagyok türelmes. Már senkivel. Egyedül csak a csepp lánnyal. Akkor tőlem leszakadhat a világ. Senkit nem akart, csak engem. Neki is nagy ütései voltak, összezavarodott a gondolkodása, vérömleny volt a fejében. Pszichológushoz hordom, figyeli, hogy javul-e. Nagyon sokat beszélgetek vele, mesélünk, énekelek. A lábacskája darabosan tört, fájdalmai voltak. Meg hát, gondolja el, addig csak szopott. Szoptatta a lányom. Imádtuk őket. Előttem van most is. Mellére vette a kislányt, hátrasimította a hosszú haját, úgy ültek.
 |
Kereste az anyját, az anyja mellét, a tejet, fogta volna, szagolta volna, hisz kicsi még, kicsi volt, tizenegy hónapos. Azt mondta az orvos, stressz alatt van. Nem kellett neki a nővér, senki, csak én. Repedt volt a medencém, teli kötéssel, nem érdekelt. Ott tartottam a csepp lányt a karomban. Nem ittam, hogy ne kelljen vécére mennem, fogtam egész nap, nem tettem le egy percre se. Nem volt szívem… Mert sírt egész nap, csak néha nyugodott el, akkor aludt tíz-tizenöt perceket. Így ment hetekig.
Maga elé néz, megint cigarettát vesz elő.
Rágyújthatok? Nem zavarja?
Dehogy zavar, mondom, és nem tudok se kérdezni, se beszélni. Nem is akarok. A nevet ismételgetem. Csonka. Csonka Lajos… És egy életre megjegyzem a történetet a lováról. Akkor meséli el, amikor megkérdezem, miből élnek.
Cuclival neveltem föl…
Volt egy lovam. Azzal dolgoztam, szántottam bérbe, fuvaroztam. Szerettem vele dolgozni. Gyerekkoromtól szeretem a lovakat, apámnak több is volt, értett hozzá. Nem voltunk gazdagok, de ennivalóra, ruhára jutott. Így voltunk mi is az Ibolyával, a feleségemmel. Taníttattuk a lányokat, apránként gyarapodtunk. Nem volt sok, de volt, ami kellett. Most valahogy minden máshogyan van.
Látja, eladtam a lovamat, a Kamilt. Azt hiszi, sajnálom? Nem, még azt se néztem meg, hova viszik. Csak remélem, hogy jó kezekben van.
Pénz kellett. Itt voltunk Lorikával, nem tudtam az elején itt hagyni a cseppemet egy percre se. Akkor menjen a ló! Összenőttünk pedig nagyon. Azt is én neveltem föl. Amennyit ráköltöttünk, vehettünk volna belőle vagy három lovat. De azt se sajnáltam. Nem minden a pénz…
Hideg volt az a február nagyon, amikor hasas volt a lovam. Akkor már vártuk a csikót. Volt vagy mínusz húsz fok is, emlékszem. Egyik reggel azt mondja Ibolya:
Te, kint van a ló!
Hát tényleg kint volt, néztem, hogyan tört ez ki az istállóból? Hát, ahogy megyek ki, ott fekszik az udvar földjén a csikó. Akkora volt, alig tudtam fölemelni. De hiába cipeltem az anyja alá, nem fogadta el. Az állatorvos azt mondta, sokat kínlódhatott, túl nagy volt a csikó, nehezen szülte meg, ezért. Nem kellett az anyjának később se. A csikónak négy hónapig kamillateás meg tejes grízt főztem, azt ette cucliból, aztán vödörből. Kint aludtam vele az istállóban hetekig. Csudálatos kiscsikó volt, csak füttyentettem neki, értette, jött utánam. Szép ló lett belőle. A két lányunk még itthon volt, egyszer csak kiabálnak.
Apu, bejött a Kamil a folyosóra…!
Kamil, ők nevezték el, a kamilláról…. Bejött az, bizony, olyan kezes volt.
Hát eladtam. Majdnem ötszázezret adtak érte. Abból éltünk az elején. Akkor, amikor nem mozdultam el a kislány mellől.
Köszönnek mindent
Nem mozdul mellőle Csonka Lajos most se. Csak annyira, hogy átmegy Szécsénybe dolgozni valamit, mert a rokkantnyugdíja kevés. Az a párezer forint is számít.
Nézem, ahogy a porszívót rakja össze Lorikával. Egyfolytában beszél a kislányhoz, kérdezgeti, válaszolgat neki.
Göndör haja van Lorikának, finom arcocskája, és olyan mély nézésű szürke szeme, amilyet keveset láttam. Amikor visszajöttek a gyerekektől, már nem sírt, hogy meglátott.
Beszélt, visszaválaszolt a nagyapjának, kekszet kért, és hallottam nevetni is. A nagyapja meséli, sokszor visznek virágot a temetőbe.
Mamának meg anyunak… Sokszor megyünk a sírjukhoz, tudja, nem akarom, hogy elfelejtse őket… De valahogy jön is szívesen velem…
Elhallgat a férfi, kérdezem, hány éves?
Néha azt gondolom, hogy száz. Pedig látja, öreg vagyok így is. Kereken ötven éves.
Kis virágoskertem, mondja Csonka Lajos és elővesznek egy mesekönyvet. Nem is törődik velünk. Mutatja a képeket, mesélnek.
Ezt a képet őrzöm róluk. Meg a kérést, hogy mondjuk el, köszönik mindenkinek a segítséget. Hogy rájuk gondoltak, hogy írtak, csomagot küldtek. S ne haragudjanak, hogy nem tudtak válaszolni mindenkinek.
A segítségre még sokáig szükségük lesz. Csonka Lajos rokkantnyugdíja még a munkájával kipótolva is kevés. Innen kérjük az illetékeseket, vizsgálják meg, hogyan kaphatna méltányosságból rendszeres gyermekgondozási díjat, segélyt, dacára, hogy járadékból él. Sőt, éppen azért.
Nem hagy nyugodni a történetük. Azon gondolkodtam, kire mit mér a sors. Erre a kicsi emberre sokat mért. És Ságújfaluból vissszafelé csak most tűnt fel, hogy teli az útszéle keresztekkel , megint az járt az eszemben, hogy van az, hogy vannak emberek, akikre méretlenül zúdul a fájdalom. Még szünetet se hagy. Levegőt venni se enged… De hiába. Hiába gyűri le őket a veszteség, a fájdalom. Ott van bennük a parancs: Dolgod van. Tedd! És cucliztatnak lovat, ringatnak gyereket. Temetnek és sírnak, dolgoznak és nevelnek. Élnek. Mégis.
Messze az otthontól, valahol Venezuelában fejezem be ezt az írást. Tegnap itt így köszöntötte diákjait egy iskola igazgatója: Kérem az Istent, segítsen benneteket az utatokon.
Hadd kérjem én is az Istent, segítse Csonka Lajost és övéit. Segítse az útjukon. Ő tudja a legjobban, megérdemlik…
