Hoitsy György |
Gyurit már több mint tíz éve ismerem. Egy tavaszi éjszakán vertük fel a sátrainkat a pisztrángtelep felett, miután sikerült visszaszereznünk a buszon felejtett összes sátorcövekünket. Másnap reggel körbevezetett bennünket a birodalmában örült nekünk, mert ő is ugyanabban a középiskolában végzett, ahová mi akkor jártunk. Feleségével, Rieger Ágnessel, megvendégeltek bennünket: azzal a tizenkét fűszerben pácolt, frissen sütött, omlós pisztránggal, amiért ma messzi földekről zarándokolnak el az egészséges és ízletes halra vágyó gourmandok. Azóta sok minden történt. Szebb és modernebb lett a telep, de a legfontosabb, hogy már négyen fogadnak bennünket: a tizenhárom éves Marci és a nyolcéves Boglárka is meg-megjelenik a cserépkályhával jól befűtött konyhában. Természetesen most is pisztrángot ebédelünk, majd pedig finom, száraz fehérbort kortyolunk hozzá. Gyuri azonban nem eszik a halból. Negyvenkét napig tart, mire az ikrából kikelnek az ivadékok. Rengeteget foglalkozom velük az egész életem erről szól. Egyszerűen képtelen lennék megenni őket, de minden más halat szívesen fogyasztunk, nálunk hétente van hal az asztalon mondja, és tölt még egy pohárral.
– Engem mindig vonzottak az alap-elemek, akár a többi embert. Gondolj csak bele: a víz mellett, a tűz lobogó lángjánál megnyugszol. Amikor Gödöllőre kezdtem járni, az Agrártudományi Egyetemre, akkor is a vízi, és az ősibb állatok kezdtek érdekelni: a kígyó, a béka, a hal.
– Amikor megkaptam a diplomámat, éppen semmilyen halas helyre nem kerestek embert. Ági ekkor már a feleségem volt, és éppen a miskolci egyetemen vett részt egy levegőtisztasági és környezetvédelmi tanfolyamon. Én sátort vertem a tapolcai kempingben, és onnét mentem mindenfele. Főleg rovart gyűjtöttem: nagyban cincéreztem. Egy nap éppen a pisztrángtelepnél jártam, és megkérdeztem, nem lenne-e itt egy üres állás. Az elődöm közölte, hogy fél év múlva nyugdíjazzák. Hétfőig kellett várnom az igazgatóra, így Szerényi Gábor barátommal bogarásztam még egy kicsit a Bohóréten. Persze, vasárnap jött egy óriási vihar, és teljesen szétáztunk egy kutyaólnyi sátorban. Hétfőn hajnalban jöttünk le a hegyről, csánkig sárosan. Kéthetes borostával állítottam be az igazgatóhoz, de alig akartam bemenni, mert nem mertem rálépni a vajszínű szőnyegre. Háromnegyed órát beszélgettünk, majd egy hét múlva munkába álltam.
Persze, a telepen ramaty állapotok uralkodtak: derékig ért a gaz, a medencék egy része beomlott, ráadásul a halállomány is meglehetősen lerobbant volt. Gyuri és Ági felgyűrték az ingujjat, és kemény munkába fogtak. Csak őskor-nak hívják ezt az időszakot. Egy darabig munkásszálláson laktak, mert az elődjük mégsem akart kiköltözni.
– Aztán kaptunk egy erdészeti lakókocsit meséli Gyuri. Egy ablaka volt, az is berácsozva. Középen állt egy szűk asztal, mellette pedig, lecsavarozva, egy-egy keményfa pad. Az egyik oldalon Ági aludt, a másikon én. Ez áprilisban történt, amikor még keményen fagyott. A kályhánk egy apró parázstűzhely volt, amibe csak gallyakat tudtunk betenni. Vagy éjjel fent voltam, és tüzeltem, vagy megfagyunk.
Mindez már a múlté. Mára ők a telep bérlői. Gyuri pedig, amellett, hogy halat tenyészt, még a Földművelésügyi Minisztérium megyei hivatalában is munkát vállalt: Borsod-Abaúj-Zemplén halászatának, horgászvizeinek ügyét intézi, mint halászati felügyelő. Májustól októberig működik az erdei halsütöde, ahol egymásnak adják a kilincset az erdőjárók, és elkészült a füstölő is, ahol a nemes halakat tartósítják majd, és onnantól kezdve üzletekben is kapható majd a Hoitsy-Rieger-féle, lillafüredi pisztráng.
A teljes cikket elolvashatjátok a Nők Lapja 52-53. ünnepi számában!