 |
Avar István |
Gyógyító színpadi varázs
Többször elterjedt a szakmában, hogy az Avar meg fog halni, látogassuk meg a kórházban! meséli mosolyogva Avar István. A színművészről aki egyébként 2001 óta mondhatja magáénak a Nemzet Színésze címet első ízben 1972-ben kelt szárnyra ez a hír, amikor fekély miatt kilyukadt a gyomra, amelynek kétharmadát el is kellett távolítani, és a műtét szövődményeként súlyos hashártyagyulladást kapott. Ötvenhat kilóra fogytam, és egyre jöttek a kollégák látogatni, már-már búcsúzkodtak tőlem. Végül megúsztam, igaz, elvesztettem a fél hasnyálmirigyemet is. Aztán évekig nyugtom volt, de 1985-ben jött az első infarktus, amit lábon kihordtam, de a második, 87-ben már leterített. A Színművészeti Főiskoláról ahol tanítottam vittek mentővel az intenzívre. A harmadik, súlyos szívroham 2000-ben ért. Ezután egy szívműtét következett. Akkoriban is arról beszéltek, hogy gyorsan jöjjön, aki még életben akar látni.
Kereste a betegség okait?
Nézze, én egy nyelős pali vagyok, nem szeretek hisztériázni. Hatvanszor hallgatok, visszanyelem, amit mondanék, s csak hatvanegyedszerre borulok ki de akkor török-zúzok. Az orvosaim mondták, hogy ne nyeljek, hanem mindig mutassam ki a dühömet. De a természetem már nem változik.
Igaz, hogy a színpadon elmúlnak a bajok?
Hogyne. Néhány éve A bölcs Náthánt úgy próbáltam végig, hogy a jobb karom le volt bénulva, írni sem tudtam. Fogalmam sem volt róla, mi a baj, de nem akartam ezzel foglalkozni a bemutató előtt, ráadásul a színpadon nem is éreztem. A premier után orvoshoz mentem, s kiderült, hogy a nyaki aortám 98,8 százalékban elzáródott. Hogy kikaptam az orvosoktól, amiért nem szóltam előbb! Igazuk volt, de akkor engem a Náthán érdekelt, és nem az, hogy mozog-e a kezem… Még aznap megműtöttek, mert közvetlen életveszélyben voltam. De csak úgy egyeztem bele az operációba, hogy megígérték: négy nappal később, a következő előadáson ismét játszhatom. Emlékszem, friss varratok díszelegtek a nyakamon, az orvosom meg az első sorban ült, hogy kéznél legyen
Remekül néz ki, egészségesnek és energikusnak látszik.
Hetvennégy éves leszek márciusban, de nem adom át magam a betegségeknek. Játszom a Magyar Színházban a Gyertyák csonkig égnek című darabban Agárdi Gáborral, Sopronban az Orfeuszban Agárdival, Makai Sándorral, Kállai Ferivel, és most próbálunk egy új darabot. Persze folyton megfogadom, hogy több munkát már nem vállalok. Aztán mindig ajánlanak egy-egy visszautasíthatatlan szerepet, amelyre öreg ripacsként nem tudok nemet mondani.
Mit csinálna, ha nem játszana?
Belehalnék.
 |
Strehli Ildikó |
Mellrák után – családtervezés
Emlékeznek még a magyar női bobcsapatra, amely 2002-ben, a téli olimpián a tizenharmadik helyet szerezte meg? A csapat megálmodója és egyik húzóereje az akkor a mellrákból frissen kigyógyult, Amerikában élő Strehli Ildikó volt. Ildikó ma már új sportot űz, új célokat dédelget csak férje, Bob a régi, aki betegsége és küzdelme során mindvégig kitartott mellette.
A betegség 1995-ben támadta meg Ildikót először, boldogsága csúcsán: éppen akkor kelt egybe amerikai szerelmével, és harmincévesen már a családalapítást is fontolgatta. Ám felfedezett egy csomót a mellében.
Kiderült, hogy a daganat már elterjedt a nyirokrendszeremben meséli. Több műtét következett, hónapokig kemoterápiát és sugárkezelést kaptam, de nem hagytam el magam, teljes munkaidőben dolgoztam, és síelést oktattam.
Ildikó 1998-ban elkezdett bobozni, és megpróbált Amerikából magyar női bobcsapatot szervezni. Azonban egy évvel később visszatért a betegség. Akkor Ildi elvesztette melleit, ám orvosai javaslatára azonnal elvégezték a rekonstrukciót. És újra ott lebegett előtte a gyermekkora óta dédelgetett cél: az olimpia. Szinte lehetetlennek látszott, hogy az a lány, aki a műtétsorozat után a karját is alig tudta felemelni, sportoljon. De Ildikó erős volt, és magyar társnőivel remek eredményt értek el a világversenyen. A bobon ott díszelgett a mellrák elleni harc jelképe, a rózsaszín szalag…
Azóta új sportágat találtam: az íjászatot. Hobbiból kezdtem el, de ma már elég komoly versenyeken indulok. Novemberben például megnyertem a Pennsylvaniában megrendezett Fita East nemzetközi teremversenyt mondja, s hozzáteszi: mára gyógyultnak nyilvánították az orvosok.
Mit gondolsz, akkor is ugyanilyen eredményesen gyógyultál volna, ha nem Amerikában kezelnek?
Igen. A különbség talán csak az, hogy a környezetem és én magam is kifejezetten pozitívan álltam a betegségemhez. Nem akartam, hogy a rák meghatározza az életemet, egyetlen hétre sem adtam fel a munkát, még a sugárkezelést is kora reggel kaptam két hónapig, hogy utána beérjek a munkahelyemre. Amikor fizikailag legyengültem a kezelésektől, eldöntöttem, hogy felerősítem magam: naponta gyalogoltam, később úsztam, futottam, s idővel már a hatodik és egyben utolsó maratoni távomat is leküzdöttem.
Voltak mélypontjaid?
Például, amikor csomókban kezdett hullani a kezelésektől a hajam. Ám akkor Bob csak annyit mondott: Én kopaszon is szeretni foglak…
Most éppen mit tervezel?
Éppen állás után járok, és remélhetőleg hamarosan albérleti lakásunkból az első, saját otthonunkba költözhetünk. Nagy tervünk a fészekrakás! Több orvossal beszéltem, akik azt mondták, nem teljesen kockázatmentes, de vállalhatunk babát. Átgondoltuk, és úgy döntöttünk, belevágunk. Reméljük, a sors megáld minket egy kis jövevénnyel.
