Két hónapot jósoltak nekem az orvosok

Molnár Zsuzsi

Mindannyiszor ők kerültek ki győztesen, azaz meggyógyultak! Történeteik bizonyos részei megrázóak, összességében azonban valamennyi reményt adó.

Amikor Molnár Zsuzsi benn járt a szerkesztőségünkben, kolléganőm azt hitte, egy manökennel készítek interjút. Pedig a csinos és fiatal Zsuzsit arra kértem, meséljen az elmúlt tíz év küzdelmeiről.

Tinédzserként évekig szenvedett fáradékonyságtól, fejfájástól, kettős látástól, időnként el is ájult, de az orvosok nem találtak rendellenességet nála. 1986-ban, egy ismételt eszméletvesztés után végül felfedezték a bajt.

– Szüleim külszolgálatosok voltak, Németországban éltünk – meséli. – Egy müncheni klinikán pár óra alatt megállapították, hogy jóindulatú agydaganatom, meningiomám van, amely akkorra már elérte a hét centiméteres átmérőt, és a bal oldali látóideget nyomta. Azonnal megoperáltak, aztán kilenc hónapon belül még hat műtét következett.

Zsuzsinak akkor azt mondták, örökre megszabadult a daganattól. Három évvel később – az orvosaitól kapott tanács ellenére – megszülte a kislányát, Fannyt, s a mai napig úgy gondolja, ez volt élete legjobb döntése.

Tíz évvel az első műtét után újból jelentkezett a meningioma.
– Mondani akartam valamit, de csak dadogni tudtam, aztán később azt sem. Újabb operáció következett, de megnyugtattak: most már tényleg nem fog visszatérni a betegség.

Zsuzsi ezután közel négy évig jól volt, ám 2000-ben észrevette, hogy növekszik a hasa. Ekkor rosszindulatú daganatot – kezdeti stádiumban – állapítottak meg.

– Megoperáltak, eltávolították a daganatot, kemoterápiát is kaptam. Egyetlen percig sem fordult meg a fejemben, hogy meghalhatok, tudtam, hogy meg kell gyógyulnom.

De ha azt gondolnánk, hogy Zsuzsi kálváriája ezután véget ért, tévedünk: 2001-ben, egy kontrollvizsgálaton kiderült, hogy ismét visszatért az agydaganata.

– Már csak két hónapom lehet hátra, mondták itthon. Egy svájci professzor azonban megemlítette, hogy a protonsugár-kezelés segíthetne rajtam. Ez egy különleges terápia, amelynek Boston az „őshazája”, ott évtizedek óta használják, de Európában még nem terjedt el. Kiutaztam Bostonba, megnézték az anyagomat, és az orvosi konzíliumot követően bíróság (!) döntött a jogosultságomról. Persze ez a kezelés a családomnak borzasztó anyagi terhet jelentett, édesapámnak el kellett adnia az ingatlanát, de még így is nehezen jött össze a pénz.

A fiatal nőt a kezelés végén gyógyultnak nyilvánították.

– Nem szeretnék elkiabálni semmit – mondja óvatosan Zsuzsi. – De nagyon bízom benne, hogy ez a kezelés tényleg a végleges gyógyuláshoz vezetett. Anyukaként nagyon sok feladat vár rám. A gyógyulásra a családom készített fel, s külön hálás vagyok a Nagymamámnak, aki már akkor beteg volt, amikor elutaztam Amerikába, de megígérte, hogy megvárja, míg én, a Jóisten segítségével gyógyultan visszatérek. Ezt be is tartotta, és azután sajnos, hosszú szenvedés után eltávozott tőlünk…

– Mindig voltak terveim, céljaim – közli határozottan. – Mostanában például az, hogy rokkantnyugdíjasként elhelyezkedjek dolgozni. Azt hiszed, ez olyan könnyű? Ékszerbecsüs a végzettségem, de már elmentem volna egy ételszállító céghez sofőrnek is – ám nem vettek fel. A cég vezetőjének mondtam: nekem ez az állás nagyon fontos lenne. Erre azt felelte: „Magának lehet. Nekem nem biztos”. Szörnyű, kiszolgáltatott érzés volt. Szerencsére nemrég megkeresett valaki, és üzletvezetői állást ajánlott a belvárosi ékszerüzletében. Így végre van munkám is, úgyhogy kezd egyenesbe jönni az életem.


Következik a II. rész!