Nem elzár az emberektõl, közéjük küld

Válaszok szolgálatról, hivatásról életről, megragadottságról. A huszonegyedik században ugyanúgy, mint korábban bármikor.

Budakeszi, jobbra a templom mögött. Tizenhat domonkos nővér él a szép új, mindenki előtt nyitott épületben. Sok fény, sok fiatal, sok nevetés. „Juj, de jó, esik a hó!” – örülnek most is, ahogy meglátják a vastag pelyheket az ablakon át.
Nekünk is örülnek. Így aztán el merem mondani nekik, hogy bizony, kicsit félek, hátha rosszat, nem illőt mondok, kérdezek. Egy darabig úgy araszolok a kérdésekkel, mintha sötétben kellene botorkálnom. Nem vagyok egyedül a bizonytalansággal. A világnak ezen a táján évtizedeken át nem láttunk szerzetest, ezért az Isten rabjaira és hasonló könyvekre hagyatkozunk. Bár a lényeg Szent Margit óta nem változott, mégis sok minden egészen más lett az évszázadok és a kihagyott évtizedek alatt.

•

Veronika nővér:

– Az én családom nem vallásos, engem meg sem kereszteltek. Tizenegy évesen mégis kértem, hadd járjak hittanra, mert éreztem, valaminek lennie kell még a világban. Hálás vagyok a családomnak, az édesanyámnak különösen, hogy engedtek ezen az úton járni. Ezzel a szabad szeretettel, ezzel az igazi elfogadással megtartottak, nem kellett elveszítenünk egymást, csak azért, mert másképpen élek, mint ahogy ők elgondolták. Pedig sokáig én is úgy terveztem, hogy férjhez megyek, és lesz sok-sok gyerekem. Van két húgom, a nagyobbik most megy férjhez, ő majd így él.





Középiskolás voltam, amikor meghívtak egy fogadalomtételre, akkor az még nyilvános volt. Ott és akkor kaptam azt a hatalmas szeretetet Istentől, amelynek nem tudtam ellenállni. Pedig megpróbáltam. Hogy közöttük lenne a helyem?! – ijedtem meg, azt hittem, bolond vagyok, és ezt az egészet én találtam ki. Uram, én másként képzeltem, hajtogattam, tiltakoztam, zajt csaptam magamban és magam körül. Bulizni jártam, koncertre, mindenhová, ahol sokan és hangosan voltak. A Miatyánkot is úgy mondtam, hogy egy félmondatot – ,,Legyen meg a Te akaratod…” – kihagytam. De hát az Isten akarata erős. Megfog, nem ereszt. Karácsony volt, amikor kimondtam: jó, legyen. Akkor szerzetesség…

•





Havonta egyszer tartanak nyitott napot a domonkos nővérek, ma is. Ilyenkor érdeklődő fiatal lányok jönnek hozzájuk vendégségbe. A konyhában egytálétel főtt, nem is kérdeztem, ki készítette, pedig a leves is, a pogácsa is nagyon finom. A pogácsa különösen! Mikrohullámú sütő, kenyérpirító, minden van, ami kell. De annál nincsen több.

Ez, úgy láttam, így van mással is.
Néhány fogódzó ahhoz, hogyan élnek: Habitust (szerzetesi ruhát) és fátyolt elsősorban a közös imához, közös programokhoz és az apostoli munka végzéséhez viselnek, egyébként farmerban vagy szoknyában járnak, ki melyiket szereti. Vannak előírások, de leginkább a belsővé vált szabályok igazítanak el mindenkit. Autóval végzik a nagybevásárlást, járnak kirándulni, sokat nevetnek, esténként, ha van idejük, Activityt játszanak. Napi négy-négy és fél órát töltenek imával, korán kelnek, későn feküdnek. A szigorú napirend, azt mondják, úgy tartja meg napokat, mint gerincoszlop a testet.


» A cikk itt folytatódik.