Többet örököltem a tehetségnél

Gábor Júlia

Ruttkai Éva kilencvenkét éve, szilveszter éjszakáján született, lánya, Júlia most rá emlékezik, és csodálatos kapcsolatukra.


– Születésedkor az édesanyád az egyik legfoglalkoztatottabb színész volt. Azt írta a visszaemlékezéseiben, hogy alig néhány hónapig lehetett igazán anya – amit roppantul sajnál –, aztán ment forgatni, pénzt keresni.

– Akkoriban került vissza – rövid kitérő után – a Vígszínházba. Sztár – ha lehet az akkori időkre vonatkoztatni ezt a fogalmat – inkább néhány évvel később lett, amikor én kislány voltam. A szüleim valóban sokat dolgoztak, és hihetetlenül népszerűek voltak. A szolgálati lakásban, amelyet édesanyám kapott, mindkét nagymamám velünk lakott, ezért aztán velem mindig törődött valaki. Másfajták a szüleimmel kapcsolatos élményeim, mint a legtöbb gyereknek: ha ők velem voltak, akkor körülöttem forgott a világ, és egy gyereknek ez a legfontosabb. Ráadásul az anyukám nagyon játékos volt, mindig kitalált valami érdekeset. Ha visszagondolok, mindig az volt az érzésem, hogy mi ketten egyidősek vagyunk. Csodálkoztam is a többi szülőn, akik olyan szülőszerűen viselkedtek, ami nálunk nem volt divat.

– Mit játszottatok együtt?

– Például rajzolt nekem kifestőbabát, kivágta, rajzolt hozzá ruhákat, és én kifestettem. Évekig sláger volt a „Gyere ülj kedves mellém…” című dal, ehhez kitalált egy koreográfiát, ami nagyon muris volt, odarántott magához, lehuppantunk, aztán arra, hogy „Mielőtt még elmennél”, taszajtott egyet rajtam, és nagyokat nevettünk.

– Nagyon hamar megromlott a házasságuk. Te ezt mennyire érzékelted?

– Semennyire. Az édesanyám nem volt depressziós alkat, úgy emlékszem rá, hogy folyton nevetett. Olyan volt, mint egy energiabomba. Mindent rá lehet terhelni, és még mindig bírta erővel. Aput sűrűbben láttam gondterheltnek. A kettejük viszonya sosem romlott meg. Bármi baj volt is köztük, nagyon vigyáztak, hogy az ne kerüljön elém.





– Tudtad, hogy mindkettejük másba szerelmes?

– Dehogy. Tizenegy éves voltam 1964-ben, amikor anyukám elköltözött otthonról. Zoltánnal 1960-ban ismerték meg egymást. Apukám Vass Évát még korábban, 1957-től ismerte, de róla végképp nem tudtam semmit. Anyuékról sem, addig, amíg egyszer le nem ültetett, és el nem mondta, hogy szerelmes lett, és el fog költözni. De én attól kezdve is mindennap láttam őt. Semmi sem változott az életemben. Naponta följött, ugyanúgy beültünk apuhoz, beszélgettünk, együtt voltunk minden ünnepen. A két nagymama is ott volt, és amikor meghalt az apai nagyanyám, akkor hárman maradtunk az anyukám édesanyjával.

– Latinovits Zoltán milyen volt hozzád?

– Mindig nagyon kedves. De nem találkoztunk gyakran. Eleinte rajongtam érte – mint színészért mindig is. Emlékszem, először a Rómeó és Júliában láttam, együtt játszottak, és Zoltánba kicsit én is beleszerettem. Arra persze nem gondoltam, hogy az anyukámmal kellene versenyeznem. Zoltán engem később is bármikor el tudott bűvölni. Soha nem tett nekem rosszat. Inkább arról van szó, hogy a depressziója miatt az anyukámat bántotta sokszor. Számomra ő elsősorban az édesanyám párja volt, ha ő boldog volt vele, akkor szerettem, amikor fájdalmat okozott neki, akkor én is elutasító voltam.





– Hétvégeken mentél hozzájuk?

– Soha. Mindig anyu jött hozzánk.

– Nem volt az az érzésed, hogy Latinovits elvette őt tőled?

– Dehogy! Tőlem őt senki sem vehette el! Rajongva imádott engem.


Itt következik az interjú II. része!