A tehetség, ha párba szökken

Kattints a képre!

Olivér később érkezik, szívesen és többet beszél, aztán rohan is tovább. Iván inkább csak közbeszól, igaz, közben bőségesen és komótosan megvacsorázik. Nem siet. Néha nem lehet komolyan venni őket, máskor muszáj.


– Tudom, hogy egy gimnáziumba jártatok. Osztálytársak voltatok?

Olivér: – Nem, Iván egy évfolyammal fölöttem járt. Egy házibuliban találkoztunk, ahol én, úgymond felléptem, neki meg tetszett, amit csináltam.

– Két gimnazistának nyilván jó buli, ha parodizál, de azt akkor talán még nem gondoltátok, hogy lehet erre jövőt is építeni.

O: – Nem, azt nem…
Iván: – Bár már akkor is rendkívül komolyan vettük!
O: – Élveztük, hogy sikerünk van, játszottunk a színjátszó csoportban, később már olyan komoly feladatokat is ránk bíztak, mint mondjuk, egy ötvenhatos ünnepség.
I: – Aztán később már nem bízták ránk…

– 1996-ban megnyertétek a Humorfesztivált. Nagy tét volt, vagy csak úgy, „miért ne próbálnánk meg?” alapon indultatok?

O: – Nagy tétje volt!
I: – Azt gondoltuk, ha sikerül, már nem csupán az iskolában ismerik el a képességeinket.

– Iván, szerintem te nem veszed komolyan ezt a beszélgetést.

I: – Dehogynem!
O: – Akkor nem beszél komolyan, ha nevet, tényleg.

– Na jó. Az jutott eszembe, hogy egy-egy színházi előadás után a taps alatt némelyik színész szinte megszépül, kivirul, ragyog a szeme. Nektek a nevetés jelenti a sikert?

I: – A nevetés és a taps.
O: – Ha nevetnek és tapsolnak, azt érezzük, hogy ez összefogja, összekovácsolja az embereket. Egymással és velünk is. Jó érzés, hogy adsz valamit másoknak, amit ők jól fogadnak, aminek örülnek, ráadásul közben mi is jól érezzük magunkat. De az biztos, hogy az utolsó meghajlás a legjobb.





– Mennyire vigyáztok tudatosan arra, hogy a dolgok így maradjanak, így menjenek tovább? A Banánhéj nagy siker, olyasmi, amire érdemes vigyázni.

O: – Nem szoktuk agyonbeszélni ezt a dolgot, de együtt akarunk dolgozni a jövőben is. Szerintem a közönség becsapása, ha egy sikeres duó szétválik. Mi nemcsak együtt dolgozunk, de barátok is vagyunk, és soha nem rivalizálunk. Iván például nagyon jól énekel, könnyen lehet, hogy egyszer felkérik egy lemezre. Engem meg talán arra, hogy játsszam el egy szerepet egy vígjátékban, színházban vagy filmen. De emiatt miért kellene felhagyni a közös dolgokkal?!
I: – Olyan ez, mint egy mozaik. Mindenki mást ad a képhez, a lényeg, hogy összeálljon.

– Már a telefonban leszögeztétek, hogy nem akartok a magánéletetekről beszélni. Ennyire rossz tapasztalataitok vannak, vagy ez is valamilyen tudatos döntés?

O: – Alapvetően bulvárellenesek vagyunk, de persze nekünk is szükségünk van rá, hogy tudjanak rólunk. Csak nem mindegy, mit! Mindkettőnknek barátnője van, szerintem ennyi elég. Én azt hiszem, vannak pótolható és pótolhatatlan emberek. Ha valaki ott áll egy súgógép előtt, és olyanokat mond be, hogy „Tom Hanks tegnap halat evett”, őt másnapra lecserélhetik, és nemigen fog hiányozni senkinek. Mi olyat és úgy akarunk csinálni, hogy ne mondhassák azt, köszönjük, fiúk, akkor holnapra hozunk helyettetek két másik fickót. Mint ahogy nem is mondhatják.

– Kaptatok ebben vagy szakmai kérdésekben segítséget a nálatok idősebb humoristáktól?

O. – Eleinte nagyon sokat, később kevesebbet. De ez nem baj, sőt, természetes, hiszen mindenkinek a saját pályáját kell befutnia. Azt mindenképpen el kell mondanunk, hogy mesterünknek, mentorunknak Fábry Sándort tartjuk. Lehetőséget adott, hogy rendszeresen dolgozzunk a műsorában, sokat tanultunk tőle.



» Itt olvasható a II. rész!