Sokat változott a színház?
Megváltozott a méltósága. Bizonyos vezetők a közönség igényére hivatkozva, a legszörnyűbb szemeteket adják. Akár tévében, akár színházban. Nem mindenki persze, de az is káros, ha csak egy ilyen van. Az úgynevezett szabadságnak rengeteg a hordaléka. Ezek egy részét elsodorja az idő, és a közönség is azt mondja egyszer, hogy elege van.
Sok fiatal színész számára a színház ma is templom.
Hála Istennek, áldja is meg őket a tiszta szellemükért! De a kultúrának szüksége van egy pici terrorra, az érték kényszerére. Már a legősibb időkben is a bölcseket hallgatták meg, ha túl akarták élni a viharokat.
Megjön a korral a bölcsesség?
Kétségbe vonom a szentenciákat mondó emberek igazát. Az igazi bölcsesség nem sokat beszél. Vannak erre hivatott demagógok, akik úgyis folyton mondják. A Szókratész típusú embereket kedvelem, akik mezítláb beszélgetnek a piacon. Igaz, őt is kivégezték.
Ma is akad bürökpohár.
Méreg az van! Irigység, törtetés. Kár, hogy akik ítélnek, nem elemzik a véleményeket, hogy összeegyeztethessék azokat, inkább mérgekkel operálnak. Olyan káosz, feszülő idegrendszerű, törtetéses, semmiből gyorsan csináljunk pénzt világ tombol, hogy az ember csodálkozik, miért nem szédül el ez az ország.
Szerintem szédül. De szédült már máskor is.
Nekünk valóban kijutott. Iskolás koromban arról vitatkoztak, jó-e nekünk, hogy bejönnek a németek, igazságos-e, hogy embereket bevagoníroznak. Aztán ideért a háború, és utána az érzés, hogy megszabadultunk, nem haltunk meg. Amikor kijöttem a pincéből, az első, amit megláttam, két halott volt. A Csengery utca és a Király utca sarkán szemben ült egymással egy véres orosz és egy magyar katona. Utána láttuk, ahogy a frissen kijavított kirakatok üvegeit az Emkénél tüntetők törik újra össze ilyen-olyan pártok nevében. Nekem sok újat már senki sem mondhat. Ki kéne már találni, hogy átgondoltabban lépjünk előre és hátra, hogy a köpönyeg ne forogjon olyan gyorsan, mert ott találjuk magunkat, ahonnan el akartunk jönni. Azzal a kéréssel fordulnék én az Istenhez, hogy oldjon meg végre valamit. Elvégre ő teremtette ilyen veszetté az emberiséget. Talán kellene még egy Krisztus, bár lehet, hogy most még gyorsabban keresztre feszítenénk szegényt.
Ússzunk békésebb vizekre! Mióta jár ide, a Lukács fürdőbe?
Negyven éve.
Maradt más is az eredeti társaságból?
Régen néztük, ahogy Illyés Gyula ballagott kifelé a tus alól, a maga jellegzetes paraszti járásával, és odaszólt neki egy professzor: Te Gyula, nem unod még azt a sok ünnepséget? Kellemes, mediterrán hangulata volt ennek a helynek. Azóta új emberek jöttek, új társaságok alakultak, egy kicsit zordult a hangulat, de a Lukács még mindig sziget. Az úszás sebessége nálam azzal függ össze, ki jut eszembe tempózás közben. Ha haragszom rá, belehúzok. Sajnos, az idő és a betegség elől itt sem lehet végleg elbújni, ilyenkor megkérdezzük: Istenem, hát a Lukácsból is meg lehet halni? De ez illetlenségszámba megy. Még elnyüglődünk egy darabig.
Nyűglődés? Színházban játszik, kétnaponta úszni jár. Milyen filmszerepben látjuk legközelebb?
Utoljára egy filmben szerepeltem, amelyről nem sokat tudok. Azért vállaltam el, mert tetszett a forgatókönyv szerkezete. Kaleidoszkópszerűen rakta össze a világot. Néhányan fölmennek az űrbe, és elhatározzák, hogy nem jönnek vissza. Egy idősebb embert játszom, aki becsavarodott egy fodrászlány bűvöletébe.
Ez a fajta csavarodás sohasem állt messze öntől.
Ez tart életben. Nemcsak a szobraikat nézem ott fenn, hanem azt is, ahogy idelent mozdulnak, élnek. De már pirulva. Gátlásosan. Nem tudok olyan felszabadult lenni a szerelemben, mint Faludy költő úr, de azért még nézek!
Hogyan tudta a felesége évtizedekig tolerálni ezt a reneszánsz nyitottságot?
Sok minden igaz a régi legendákból. Azt, hogy ennyi éven át szerethessük egymást, az ő harmonikus és harmóniát teremtő énje tette lehetővé. ose kérdezte meg, hol vagyok, hová megyek, én meg nem mindig voltam mesélős kedvemben. Mégsem lett baj. Olyan fajta szabadságot adott, amilyenre a kandalló mellett óriási köszönettel és néha lelkiismeret-furdalással emlékezem.
Sok vétke volt?
Gyakran eszembe jutnak a hibák, de már lehetetlen változtatni rajtuk, hát belenyugszom. Úgy volt, ahogy volt. Talán így írták meg a forgatókönyvben, amelyet nem néztem át, mielőtt vállaltam a szerepet. De ha már leszerződtem, játszanom kellett, még akkor is, ha nagy tiltakozást váltott ki néhány jelenet.
Mit csinálna másképp?
Őszintén szólva, semmit. Mert bármi tűnne el, magával vinne fontos dolgokat is. Sosem tudja előre az ember, miből mi lesz. Ez a pályámra is igaz. Életem legnagyobb színpadi sikerét hozó szerepem ellen például kézzel-lábbal tiltakoztam.
Melyik sikerére gondol?
Az Igazolatlan ősz című darabra.
Legszebb pillanatok?
Itt szerelmi alanyokról tudnék beszélni. De ezek egy része már annyira közismert, hogy nem érdemes újra előhozakodni velük, a többiek pedig maradjanak titokban!
Barátságok?
Sajnos, olyan korszakomat élem, amikor a barátság szót csupa kis betűvel írom. Sajnálom.
Legkedvesebb szerepek?
A Revizor, Falstaff, Büchner Dantonja, Az ügynök halála, A nép ellenségéből Stockman doktor. Már egy kicsit fáradt vagyok, ezek jutnak az eszembe, ezeket szerettem. Meg a többit is.
Fiatalság?
Nagykanállal ettük az életet, mögöttünk volt egy borzalmas háború, fillérekből éltünk, és boldogok voltunk. Ma másképp mulatnak. Akkor valamivel egyszerűbb volt minden, de ne magyarázzon egy öregember arról, kinek mi a jó.
Szerepeiben ma is megtalálja, mi az, ami éppoly érvényes aznap, mint tíz-húsz, száz éve volt?
Ott megtalálom, de a többi nyűglődés, betegség. Ha ugyanúgy tudnék futni, focizni, mint azelőtt, bánnám is én, ki kire szavaz!
