Bocsánat, továbbutaztam…

Azt mondta, hogy hétvégén, valamelyik nap, a kora délutáni órákban felugrik hozzánk, és valóban, pénteken nem sokkal három óra után jön is. Ott áll az ajtóban, szabadkozik, hogy kicsit késett, én pedig nyugtatgatom, hogy ugyan, semmiség, amúgy is akadt némi tennivalóm. Minden rendben is volna, ha nincs az az icipici bökkenő, hogy a kettő, a megbeszélés és a jövetel között eltelt harmincvalahány esztendő…

Nálam talán hatvanvalamennyi is, nála viszont szinte semmi. Ő már akkor, az iskolában Sefi volt. Bölcs és empatikus, öröknyüzsgő és kívülálló, közvetlen és távolságtartó, konok és alkalmazkodó. Akkor böktük ki egymást, akkor, anélkül, hogy igazán jóban lettünk volna, alakult ki valami meghatározhatatlan kapcsolat közöttünk, valami fura rokonszenv, amely tart azóta is. Hasonlóságaink elválasztanak, ellentéteink összehoznak.

Amikor egy decemberi értekezleten felvetődött, hogy a Tabló következő része Schäffer Erzsiről íródna, őt figyeltem, aki néhány széknyire ült tőlem: vajon hogyan reagál rá? Hát sehogy! Az értekezlet után annyit mondott, hogy ő ezt nem akarja. Mélán javasoltam, hogy próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk, és akkor még mindig ráérünk sopánkodni. Beletörődötten bólintott, hogy “na jó”, de akkor mikor és hol tudnánk leülni, beszélgetni? Egyre reménytelenebb egyeztetés után egyszer csak kivágta: még sose volt nálunk, feljön hozzánk. Pénteken, három órakor.

Hogy miként jutott eszébe éppen ez az ötlet, arról fogalmam sincs, de mit mondhattam volna? Hogy Isten ments’, ne gyere, ott a karácsony előtti rumli, ott van Éva, ott lesznek a gyerekek, két percünk nem lesz, hogy szót tudjunk váltani?! Hát nem, nem lehet mondani, ha már ezt javasolta! Ahogyan szinte mindig, mindent úgy tesz, hogy ne lehessen ellentmondani neki. Mindent kedvesen, egyfajta fura, követhetetlen, mégis magától értetődőnek tűnő belső rendben. Ezért sem tudtam őt igazán soha követni, legfeljebb csodálni, becsülni és szeretni. Ennyi telik. Most tehát bárgyú mosollyal bólogatok: persze gyere, majd remekül elbeszélgetünk, miközben biztos vagyok, hogy öt mondat nem lesz belőle.
Nem is lett.

Először a város másik végéről telefonál, hogy ne izguljak, kicsit késik. Aztán valamelyest távolabbról, hogy nem kicsit késik. Majd beállítván lerogy az első fotelbe, és vizet kér. Aztán feláll, körbenéz a lakásban, mindent megbámul, mindenhez van valami kérdése vagy megjegyzése, utóbb azt mondja, szeretne a gyermekeimmel megismerkedni. Egyikük a kádból ugrik ki, másikuk egy számítógépes társasjáték közepéből, túlzottan hát nem mondhatók lelkesnek, Erzsi utólag feszeng, „olyan vagyok, mint egy rémes nagynéni”, mondja, aztán leül, hogy végre elkezdődhessék a beszélgetés.

Ami nem kezdődik el. Interjúalanyom nemsokára bűnbánó mosollyal kér elnézést, félkor mennie kell, utazik Pécelre, az új kötetét dedikálni. Rohan is, hogy még a várost átszelve, elérje a vonatot. De ne aggódjak, hétfőn bejön háromra, akkor leülünk. Fél ötre meg is érkezik, gyakorlatilag azért, hogy elmondja, ma mégsem jó, viszont holnap reggel ráér, odajön egy környékbeli kávéházba…





Más ember esetében kulturáltan nyugtázva az események ilyetén alakulását, már tajtékozva enném a sapkámat, nála azonban valahogy szemrebbenés nélkül veszem tudomásul az egészet. Nála ebben semmi művi nincs. Semmi fontoskodás. Még csak rosszaság se. Ilyen. A lételeme a mozgás. A jövés-menés. A mindenütt ottlevés. A folytonos útonlevés. Hogy valahonnan mindig mehetnékje van, vagy valahová igyekszik? Ezt soha nem tudtam eldönteni. Hogy maga elől bujkál, vagy önmagát keresi? Ezt se. Se azt, hogy ez a kavargó élet a boldogságot vagy az űzöttséget jelenti-e számára, de azt tudom, hogy két utazás között, ahol éppen ott van, nyomatékkal van jelen. Otthon, társaságban, szerkesztőségben, anyaként, feleségként, barátként, munkatársként ad valami végtelen biztonságot, erőt, harmóniát, nyugalmat, kohéziót és emberséget. Cikkei innen sugallnak eltökélt, komoly hitet az elmondandó történetben, az írásban, az olvasóban, magában az életben, a világban, az emberben. Mindig személyes, ugyanakkor rejtőzködő. Mindig halk, mégis szenvedélyes. Mindig puha, ugyanakkor belül kőkemény. Írásainak igazán nincs se eleje, se vége, csak közepe. Így is éli meg.


» Itt következik a cikk II. része.