 |
Bocsánat, továbbutaztam egy megállóval lihegi elnézéskérően.
Élvezted, hogy nem jön az ellenőr..?
Láttam egy furcsa párt. Egy idősebb úr, méltóságteljes tartással, tökéletes finom öltözékben, egy hangsúlyosan finom külsejű, fiatal lánnyal beszélgetett. Kiderült, hogy az úr egyetemi professzor, a lány rajongó hallgatója. Mi minden volt abban a párbeszédben! Diákos odaadás, női kacérság, lányos odahajlás. És a professzor! A bölcsessége, a rálátása, finom tudomásulvétele a lány rajongó figyelmének Olyan jó volt látni őket! Le se tudtam szállni…
Szerencse, hogy nem a végállomásig mentek
Szerencse. Hát azért idekeveredtem
Egyébként megint várhattam volna.
Igen, várhattál volna. Mit is mondtál? Harminc hány évet?
De te keresed is ezeket! Tíz percig beszélgettél az előbb a felszolgálónővel, fél óra, amíg a portáról felérsz a szerkesztőségbe, mert öt emberrel állsz le a lépcsőházban útközben, minden értekezlet úgy kezdődik, hogy elmondod, mit mesélt a kalauz a HÉV-en
Ott már alig vannak kalauzok De én hiszek a találkozásokban. És nem hiszek a véletlenekben. Úgy vagyunk kitalálva, hogy jólesik a másik ember jelenléte, közelsége. Ez így van eredendően. Ezért szenvedünk attól, hogy nem merjük megszólítani egymást.
A családod hogyan viseli? Soha nem féltékenyek, hogy másokra bezzeg mindig odafigyelsz, rájuk meg esetleg nem mindig vagy képes?
Talán elfogadnak így. Azt azért tudják, hogy értük mindent, meg azon túl is Ezzel együtt a gyerekeimmel szemben örök lelkiismeret-furdalásom van, hogy mindig jókor szóltam-e, mindig jót mondtam-e, mindig jól mondtam-e, volt-e kellő figyelmem, türelmem, hogy nem foglalt-e le a munkám jobban, mint kellett volna. Ugyanakkor tudom, hogy amikor kellett, akkor semmi más nem érdekelt, és ott akartam lenni velük Szerencsés vagyok, a férjem egy egészen különleges ember Valami kivételes érzékkel és bölcsességgel tudott mindig bánni a gyerekekkel, és velem is. Nagyvonalúan kezeli a szertelenségeimet, csapongásaimat, esendőségeimet
Milyen feleség vagy? Milyen társ?
Azt hiszem, elég jó. Igen Szeretek szabad lenni. És szeretek szolgálni. Szolgálva szeretni. Az, ha meg tudja az ember tenni, az jó. Az nagyon jó.
Csak tudsz-e, miközben tényleg rengeteg ember akar belőled részesülni: írnak, telefonálnak, hívnak, felkeresnek.
Nekem is, nekünk is az valahogy természetes, hogy az úgynevezett munkám otthon folytatódik Beszélünk róla Beszélgetünk arról, kivel mi történt. Kikkel találkoztunk. Falusi lány vagyok, ott talán még ma is beszélgetősebbek az emberek. Pestre kerülve, valamikor régen színházat csináltunk, utcaszínházat. Olyan volt, mint egy nagy vándorcirkusz. Olykor tucatnyian laktunk egy kis lakásban. Együtt éltünk, dolgoztunk, játszottunk, próbáltunk, főztünk, gyereket neveltünk, ettünk, ittunk, utaztunk
Igen, csak ezzel kapcsolatban azt szeretném megkérdezni…
Aztán abbahagyom a mondatot. Látom, már nem is igen figyel rám. Hallgat. Mosolyog. Hallgat. S mintha menne már… Nem zavarom tovább. Majd megkérdezem legközelebb. Talán nem kell újabb harmincvalahány évet várni vele…
