Terézanyuék külön utakon

Kattints a képre!

Hámori Gabi olyan, mintha egy impresszionista festő álmodta volna meg pasztellszínekbe mártott ecsettel, mégsem tűnik halványnak Nagy Ervin erőteljes, érzéki, férfias alakja mellett. A félénk és hódító Hamupipőke, valamint mesebeli párja, a frakkban és gumicsizmában egyaránt szalonképes, vállalkozáskori királyfi. Egyikük mesét olvas, másikuk disznót öl. Tűz és víz? Talán. Vagy mégsem?

Hámori Gabriella

– Nyolcvanezer nézőnél tart a Terézanyu a mozikban, többen látták nálunk, mint a Nagy Sándort. Elégedett vagy?

– Amikor legutóbb találkoztunk, azt mondtad, süt rólam a nyugalom. Ez egy picit megváltozott.

– Mitől?

– Alapvetően jó, de inkább vegyes a Terézanyu fogadtatása. Még visszhangoznak fülemben a vélemények, de lassan minden a helyére kerül. Kezd kialakulni bennem, hogy ez a film mennyit ér.

– Mennyit?

– Nagyon veszedelmes és bátor dolog a közönségfilm és a művészfilm között lavírozni. A Terézanyu nem voksol, mindenkihez szól, de nem tud mindenkit megnyerni. Magammal kapcsolatban is most jöttem rá arra, hogy nem szerethet mindenki. Egyre kevésbé érdekel játék közben, milyen hatást érek el. Bocs, megszólalt a telefonom, de mindjárt kikapcsolom. Hogy is kell? … Aha, megvan!

– Új készülék?

– Igen. Karácsony előtt folyton csöngött a régi, és olyan ideges lettem, hogy valamelyik bevásárlóközpontban földhöz vágtam. Kellemes kis mozdulat volt, jólesett. Aztán gyorsan vennem kellett egy újat.

– Ez a jelenet simán elfért volna a filmben is.

– Most jön az Isaura-effektus. Nem, nem, nem, gyorsan ki kell jönni abból, hogy Hámori Gabit azonosítsák Katával. Nagyon örülök, hogy megtörtént velem, de most inkább befelé szeretnék dolgozni. Nem tudom, képes vagyok-e hosszú távon művelni ezt a közönségfilm-dolgot. Azt hiszem, belőlem nem lesz igazán népszerű sztár.

Hámori Gabriella és Nagy Ervin – Kattints a képre!

– A sztárok azok, akik képesek rá, hogy pontosan belőjék, milyen eszközzel, milyen hatást váltanak ki, és ezt a tudást halálos biztonsággal működtetik – munkájuk során és a magánéletben is.

– Többször dolgoztam olyan rendező mellett, akinek sikerült fölébreszteni bennem a vágyat, az ilyen értelmű profizmus iránt. Azt vettem észre, hogy könnyedén libbenek át a részletek fölött, csak a hangsúlyos dologra koncentrálok. Ez nem is lett volna kellemetlen érzés, ám ekkor jó szándékú, míves munkához szokott, hiteles kollégák szóltak, hogy álljak meg. Számomra fontos, hogy önmagam maradjak. Ez a kicsit bizonytalan, de távolról sem elveszett ember.

– A színházban általában olyan nőket alakítasz, akik az elején hamvasak, és a darab végére meggyötri őket az élet.

– Ebből is kezdek kijönni, szerencsére. A Koldusoperában Pollyt játszom, aki más, nem ennyire egyértelmű figura. Ő is naivának tűnik – néha biztos az is, de közben egy számító dög. Ráadásul énekelnem is kell.

– Hogy megy a dalolás?

– Hol jobban, hol kevésbé. A főiskola óta nem jártam énekórákra. Az éneklés nagyon nagy százalékban fiziológiai dolog, gyakorolni kell a rekeszlégzést, megmozdítani olyan izmokat a torkodban, amelyekről rég elfelejtetted, hogy léteznek… Te tudtad, hogy amikor az ember énekel, akkor a lágy szájpadlására koncentrál?

– Ezt nem.

– Na látod! A darab rendezője – Bagossi László – elhívott Kecskemétre, az Yvonne, burgundi hercegnő címszerepére. Egy lengyel szerző darabja. Ismered?

– Sajnos, nem.

– Yvonne egy kis csúnya gnóm, még beszélni sem tud. Egy kis állatka, akit a herceg azért vesz el feleségül, hogy fölbosszantsa a családját. Ez a lány minden torzsága ellenére tele van szexualitással, és egyáltalán nem jó. Szóval nem naivaszerep.

Terézanyu

– Könnyű valakinek eljátszani azt, hogy csúnya, ha közben tudja magáról, hogy miután lemossa a sminket, megint szép lesz.

– Mint a mesében. Így tényleg könnyű lenne. Tudod, rólam hányan mondják, hogy ronda vagyok?

– Arra utazol, hogy teljesen tudatlannak tűnjek. Nem tudom, hányan mondják róla, hogy ronda vagy!

– Pedig sokan. Nincs mese, néha én is rendkívül csúnyának látom magam, de ezzel jól megvagyok.

– Szereted a meséket?

– Nagyon. Mindent, az Ezeregyéjszakától Varró Daniig. Kitisztítják a fejemet. Ha mesét olvasok, érzem, hogy valami ősi, mélyen gyökerező találkozik a felszíni dolgokkal. Olyasmire figyelmeztetnek, amit a villamoson, a napi munkában hajlamos vagyok elfelejteni. Nagyon kemény mesék is vannak. Grimmnél például a Hamupipőke vagy a Piroska még a szelídebbek közé tartozik. Andersen egy filozófus, az Ezeregyéjszaka pedig olyan, mint egy „betépett” száguldás, szinte követhetetlen; mese a mesében, rengeteg ifrit, hajós, kereskedő… Karácsonyra vettem egy nagy halom mesekönyvet. Becsomagoltam őket – úgy nézett ki az egész, mint egy óriási cukor. Ráírtam, hogy „Papának és mamának”.

– A feliratból arra következtetek, hogy igaz a hír: pároddal, Forgács Péterrel esküvő előtt álltok.

– Igen. De nem ez lesz az első fontos kézfogó a kapcsolatunkban. Petivel Csányi Sándorék lakodalmán találtunk egymásra. Lia, Sanyi felesége készített egy képet rólunk. Azt mondja, azon a fotón már látszott, hogy „lesz bót”. Bekeretezve lóg a falunkon.

– Most meg…

– Egymás ujjára húztuk ezt a gyűrűt.

– Megnézhetem?

– Igen. Nézd csak, ez tulajdonképp két gyűrű, amelyek összevissza csúszkálnak egymás mellett. Mint Peti és én. Most például így vagyunk, mert Nyíregyházán rendez, én meg itt dolgozom. A hét végén megint így leszünk.

Forgat egyet a szép ékszeren, és a két hullámos karika egymásba simul. Nézzük őket. Szépek.


» Ide kattintva olvasható a Nagy Ervin-interjú!