Szertelen lány, szigorú szerepben

Varga Edit

Nos, körülnéz, egy pillanatig habozik, aztán kérdőn rám mosolyog, én bárgyún vissza, amit nyilván megerősítésnek tekint, mert egészen spontán természetességgel odajön. Biccent, leveti kabátját, leül az asztalhoz, majd a megjelentére hozzánk siető pincértől otthonosan rendel valami kávékülönlegességet.

Kezeivel úgy markolja az asztal szélét, mintha a Híradóba köszönne be éppen. Csak nehogy be is mondja a nap legérdekesebb eseményei közt, hogy találkoztunk a Szabadság tér egyik hangulatos presszójában! Gyors, gondos mozdulattal még megigazítja haját, vastag fehér pulóverét, az asztal túlsó végéről rövidnek tűnő szoknyáját, mint aki pontosan elképzelte, hogy milyen hatást is akar elérni, miközben az egészben van valami kedves esetlegesség is. A harmóniának és szertelenségnek, a megfelelési vágynak és kihívásnak, a diszkréciónak és kacérságnak sajátos elegye.

Magabiztosan húzza ki magát – jé, nem is olyan magas…! –, miközben fürkészve várja, mit is fogok kérdezni. Arcán talányos feszültség, még több minden lehet ebből: akár őszinte beszélgetés, akár protokolláris válaszolgatás. Fontos lenne egy jó első kérdés, de csak egy szamárság jut eszembe.


– Mivel kezdte ma az öltözködést? Úgy értve, melyik ruhadarabbal?

– Hú! Muszáj erre válaszolni?

– Egyébként nem lett volna, de most már szörnyű lenne, ha nem válaszolna.

– A harisnyával. Először egy narancssárga színűt vettem fel, mert van ilyen is, meg citromsárga is otthon, de aztán azt gondoltam, hogy biztosan komolytalan csajnak gondol majd emiatt, ezért levettem, és feketét húztam…





– Ahhoz képest, hogy itt, egy szűk kávéházi asztalnál szorongva semmit sem látok belőle, igazán fontos volt a csere!

– András! Maga nem ismeri igazán a női lelket…

– Ez sajnos, nagyon igaz…

– … mert egy nő fütyül arra, hogy milyennek látja a másik, a lényeg az, hogy szerinte ő milyennek látszik, mert aztán ahhoz mérten viselkedik, beszél, áll, ül, meg minden. Érti? Nos, tehát a fekete harisnyához vettem a szürke szoknyát, de ezt inkább csak úgy, mert ez akadt éppen a kezembe.

– Annyi volt csupán eldöntve, hogy szoknyát vesz?

– Nem vagyok nagyon nőcis típus, de a szoknyát kifejezetten szeretem.

– Mert jó lába van? Ez szerfölött izgat minden tévésnél, akit mindig csak deréktól látok…

– … és próbálja elképzelni, hogy milyen is lehet Pálffy lába?

– Az övét viszonylag ritkábban, a magáét viszont, szó ami szó, sűrűbben.

– Nagyon remélem, hogy szépet képzel! A fehér pulóvert viszont már előre kitaláltam. A fehér állítólag jól is áll, nem is figyelemelvonó, meg vidám szín, mégsem komolytalan.

– Miért fontos magának, hogy ne tűnjön komolytalannak? Másodszor említi.

– Talán, mert az vagyok…





– És szeretne komoly lenni? Ugyan!

– Persze, hogy nem szeretnék, de jó lenne, ha legalább néha olyannak látszanék!

– A tévéhíradóban például olyan. Esetenként, mint egy szigorú tanító néni.

– Ott muszáj. A Híradó nem bír el semmiféle kilengést. Ott a hitelesség a legfontosabb.

– Nem esik nehezére, hogy ott úgy kell viselkednie?

– A híradózásnak megvannak a maga szigorú szabályai. A korrektség, az elfogulatlanság, a szabatosság, a tartózkodás bármilyen személyes véleményalkotástól.


» Itt következik a cikk II. része!