 |
Az emberek szerintem kellően bölcsek ahhoz, hogy pontosan helyre tegyék a látottakat, elhangzottakat.
Végül is, milyen viszonyban van azzal a nagyon tekintélyes hölggyel, aki esténként ott ül a stúdióban a kamerák előtt?
Tűrhető. Ő megbocsátja nekem a szertelenségeimet, kapkodásaimat, én elnézem neki, hogy olyan kimért és szenvtelen. Kis civakodás, egy-egy gunyoros megjegyzés ugyan előfordul, de komolyabb csetepatéig nem fajulnak a dolgok, lévén, hogy mind a kettő maximálisan én vagyok.
Mit lehet szeretni a híradózásban? Beolvasni faarccal jó- és rosszhíreket?
Nem tudom, csak azt, hogy mindig híradós szerettem volna lenni. Se filmcsillag, se sztármanöken, se sportbajnok, kizárólag híradós. Valahogy mindig úgy gondoltam, hatalmas megtiszteltetés lehet valaki számára, hogy ő közölheti az emberekkel azokat az információkat, amelyek életüket alakíthatják.
Most, hogy megvalósult, érzi ezt?
Maximálisan. Sokszor alig várom, hogy kezdődjék végre az adás, és ezt is, azt is, amazt is elmondhassam mindenkinek. Ennek örüljünk, arra figyeljünk, amazon pedig gondolkodjunk el.
Mivel lehet önt megdicsérni? Mi az, aminek a legjobban örül?
Legjobban? Ha például azt mondja valaki, hogy milyen jól el tudott beszélgetni velem. Legeslegjobban pedig annak, ha érzékeltetik, hogy mások számára biztonságot jelentek.
Könnyen szerelmes?
Nem mondanám Igazán három éve voltam először.
 |
Igen. Nehezen bízom meg valakiben mármint annyira. Azon túl azonban nehezen engedek be bárkit is. Talán túlzottan érzékeny vagyok, könnyen sebezhető, és így védekezem a csalódásoktól.
Nem lehet valami könnyű partner
Az biztos. Fontos, hogy felnézhessek egy férfira, ugyanakkor nem bírom, ha észrevehetően dominálni akar. Uraljon, de ne korlátozzon szabadságomban. Érezzem az erejét, de őrizhessem meg az önállóságomat. És, ha mindez megvan, akkor még szeressem is az illetőt. Tűrhető, elég jó, megfelelő megoldással nem tudom beérni.
Volt már igazi nagy trauma az életében?
Amikor a szüleim elváltak. A mamámmal maradtam és két nővéremmel. Tízéves voltam, és pontosan éreztem, hogy végérvényesen lezárult a gyerekkorom, hogy soha többé semmi sem lesz olyan teljes, tökéletes és boldogító, mint eddig volt. Ugyanakkor a mai napig is úgy érzem, hogy megmaradtam tízéves kislánynak, és nem is akarok felnőni. Az életem úgy alakult, hogy a vágyaim, ideáim vezéreltek elsősorban, főként azokat akartam megvalósítani, és ezért sok minden egyéb kényelmetlenséget kellett vállalnom. Az egyedüllétet, a távolságot, az új környezetet, a magamra utaltságot, a folytonos megméretést, a helytállást, és ezek eléggé megkeményítettek. Ha kérdezik, hogy milyen vagyok, legtöbbször az jut eszembe, hogy talpraesett, vagy az, hogy olyan, aki feltalálja magát, aki tud alkalmazkodni a körülményekhez, és ezekre kicsit büszke is vagyok, mert nem így indultam, én csak a szépet, a jót, a gondoskodást kaptam otthonról, ami ehhez jött, azért mind meg kellett küzdenem, harcolnom, szenvednem.
 |
Ebben tökéletesen igaza van. Én is vallom, hogy a szerencse éppen úgy része az életünknek, mind bármi más, és a mi dolgunk, hogy akként készülünk: bármikor ránk mosolyog, legyünk annyira felkészültek, hogy élni tudjunk vele, hogy ki tudjuk használni a lehetőségeinket. Rám egyébként is mindig mondták, hogy született mázlista vagyok. Holott szerintem csupán arról volt szó, hogy annyira el akartam érni, ami számomra fontos volt. Annyira meg akartam valósítani mindazt, amit elképzeltem magamnak. Annyira figyeltem, résen voltam, annyira elszántan vágtam neki bárminek, hogy megadtam az esélyt a szerencsének, segíthessen. Vagy magamnak, hogy őt segíthessem, vagy mindkettőnknek, hogy közösen célba jussunk Ha az elődöm nem megy el, ez a lehetőség nyilván nem hull az ölembe, és esetleg még most is bemondó lennék, de az is lehet, hogy már valamilyen más műsornak lennék a riportere és műsorvezetője, netán a rákosrendezői pályaudvaron két vonatkésik bemondás között én volnék a sípjel… Ki tudja…?
