És abban és ott egy sor színészóriás egek! Páger Antal, Gobbi Hilda, Szirtes Ádám, Várkonyi Zoltán, Rajz János, Rátonyi Róbert mellett ők játszották a két kölyköt. A két társadalmon kívüli hobót, szertelen, fékezhetetlen, dühös, csillogó szemű, durcás lázadót. Elragadóan voltak, szeretnivalók, sistergők
 |
Most, több mint négy évtized múltán itt ülnek egymással szemben a József Attila Színház büféjében. Két idős úr, két mindent tudó profi, két színészfejedelem. Oda már a szertelenség, a feszülő életerő, a lobogás, oda a dús fekete hajkorona, a büszke, kihívó tartás, az érces, fényes, rivalló hang is rekedtesebb, karcosabb, rezignáltabb, de ahogy belekezdenek a szerep szerinti szövegbe, szemük csillogása, pajkos titokzatossága, hódító fénye, buja játékossága ismét a régivé válik. Még egy óra, és kezdődik Molnár Ferenc talán legfantasztikusabb darabja, a Játék a kastélyban előadása. Hogy ismét összejött ez a két legenda, Sztankay István meg Bodrogi Gyula, és most újból együtt játszanak, az valóban ünnep, szenzáció, kivételes esemény.
Még akkor is, ha most éppen semmi sem utal erre. Bodrogi maga elé meredve ül az asztalnál, és kortyol az ásványvízből, Sztankay pedig meglátva bennünket felpattan, és fontoskodó mozdulatokkal a folyosó felé tessékel. Arca hamuszürke, kezei szinte remegnek, hangja elfúl a feszültségtől.
Nem a legjobbkor jöttetek sopánkodik. Két előadás volt eddig mindössze, aztán tíz napja nem játszottuk. Ez a legrosszabb állapot. Elölről kezdeni sem lehet, és folytatni sem
Én pedig úgy gondoltam, hogy ez a két főszerep ajándék a színész számára.
Tudod, mi lenne ajándék? Egy skatulya cigaretta! kotorászik hevesen a zsebében, aztán megtalálja, és diadalmas mozdulattal, no lám, mégiscsak történik valami jó is ezen a világon, előhúzza. A huszadik előadás után, amikor már az egész flottul megy, nagyon fogom majd élvezni, most azonban még minden bizonytalan. Még minden megtörténhet az előadáson!
 |
Tudod, mitől félek? Attól az ötvenegy évtől, ami mögöttem van! Attól a sokezer előadástól, amelynek mindegyike nyűtte, ette, tépázta az idegeimet, a sejtjeimet, a zsigereimet.
De volt már olyan, hogy ne lett volna sikered? Nagy, látványos, frenetikus sikered?
Kopogtat néhányat jobb kezének mutatóujjával az állán, majd hozzáfűzi:
Látod, milyen szerencse! Azért tudom lekopogni, mert ilyen kemény fafejem van!
A teljes cikk a 7. heti Nők Lapjában olvasható.
