Már megint, keresd a nõt?

Hol csöndben, hol látványosan, de a legtöbbször ott egy nő, egy asszony, aki biztosít. Nem feltétlenül csak azzal, hogy főz, vasal, ágyat vet. De azzal is, hogy egyszerűen csak van. Na, de mi van akkor, ha ez a nő maga is művész…?

Emlékszel Klárára, kérdezte valaki a társaságban, és még hozzátette, milyen szép volt, Kalárisnak hívtuk… Most már béke van, együtt vannak. De amit ez kibírt…!

Ahogy ízlelgettem a nevét, Kaláris, eszembe jutott a történetük. Hogy sajnáltuk, szegény, szegény Kaláris. És ő mindig azt mondta:
– Hagyjatok. Ha megy, megy. Nekem meg az a dolgom, hogy maradjak. Itt vannak a lányaink. És ott az András zsenialitása. Én azért is felelős vagyok. Tudtam, hogy arany feje van, megmondta az öreg Zsigmondy professzorunk… Ezzel a zsenivel nehéz házassága lesz. De vigyázzon rá, kincset visz haza. Nem tudja otthon tartani. Engedje szabadon, vissza fog térni… Tudtam, előre. Hát hagyjatok…
Ilyeneket mondott Klára, és így is lett.

András világhírű kutatóorvossá nőtte ki magát, hónapokat töltött külföldön, s nem mindig egyedül. Klára laborvezető volt, sosem akart több lenni. A lányokra vigyázott, a laborban András keze alá dolgozott. Egészen addig, míg a férfit szárnyára nem kapta a világhír. Akkor Klára egészen háttérbe húzódott. Nemrég láttam őket, hatvan felé járnak. Öt unokájuk van, András nyilatkozott valahol… „Ha igazat akarok mondani, a feleségem nélkül nem jutottam volna idáig…”






Mi nők tudhatunk valamit, amire a családnak, gyereknek, férfinak szüksége van. Lázár Ervin emlegette a cselédsorsot, a gyerekkorából mesélt nekem akkor: „Abban az őrült szegénységben is, emlékszem, ahol az asszony keménykezű volt, és rendes, ott a család gatyába volt rázva. A férfi dolgozott, a gyerekeknek meg volt foltozva a ruhájuk, cipőjük is volt, tiszták voltak és rendesen ettek…”

És igen, ahol a nő művész, ott is ott a jelenléte nyoma. Törőcsik Marit kértem egyszer, meséljen a családról: „Maár Gyula említi gyakran, nagyon hízelgő rám nézve – igen ritka a szakmában, hogy én semmit se viszek haza. Talán, mert jó természet vagyok, szerencsés. Valóban, azonkívül, hogy eljártam dolgozni, észre se vette a családom, hogy színésznő vagyok. Velemen én fűtöttem be minden hajnalon, s csináltam, amit kellett, földhözragadt családanyaként mindenkit kiszolgáltam. Ezt láttuk otthon…”

Annyi szép pillanatot őriz az ember, annyi embert. Egyszer, nagyon régen, egy csodás koncerten egy szép zongoraművésznőt hallgattam. Felkaptam a fejem. Ránki Dezső lapozott neki. Akkor tudtam meg, hogy Klukon Edit és ő házasok. Különös-szép vallomásukat őrzöm. Arról beszéltek, hogy milyen biztonság együtt játszani. Milyen biztonság együtt élni.


A téma folytatását megtalálod a február 23-án megjelenő Nők Lapjában!