Alain Delon, a fekete tulipán a francia Zorro, aki a magyar lányok mellett Virna Lisi kegyeit is elnyerte a filmben |
Cartouche (Belmondo) és nagy szerelme, Venus (Claudia Cardinale) |
A Cartouche-t legalább tizenkétszer, a Riói kalandot minimum tizenötször láttam. Könnyedén bírtam volna többször is. Hiszen lehetett-e megunni, hogy Belmondo megszólaltatja Párizs összes harangját az imádott nőnek? Vagy hogy kedvese, az elrabolt Agnes (!) nyomába eredve potyautasként felcsempészi magát egy repülőre, s csak ott tudja meg, hogy meg sem állnak Rio de Janeiróig!
Gyönyörű álmok voltak ezek a filmek, és persze a Delon-rajongók is megkapták a magukét, A fekete tulipánnal, a kevésbé nagy sztárokkal felvonuló, de annál izgalmasabb Korzikai testvérekkel, míg végül befutott a Lino Ventura, Alain Delon, Johanna Shimkus mesterhármas, a mindent elsöprő, ma is magával ragadó Robert Enrico filmben, a Kalandorokban.
Kristin Scott Thomas olyan, mint Milady A három testőrben: gonosz és elbűvölő |
Nagy generáció készítette ezeket a filmeket is, és gyanítom, hogy Steven Spielberg és George Lucas sem csak egyszer ültek be a moziba miattuk. A kalandfilmesek legnagyobb diadalaikat a hatvanas-hetvenes években aratták, s bár később sem hallgattak el, lendületük megcsappant. Mostanában pedig sorra hagynak itt bennünket: Robert Enrico 2001-ben hunyt el; az iskolateremtő mester, Philippe de Broca, a Cartouche és a Riói kaland rendezője pedig tavaly novemberben. De Broca együtt kezdett Chabrollal, Truffaut-val, és bár nem az ő útjukat járta, mégis megújított és felfrissített egy műfajt, amely ugyanúgy hatással volt a későbbi kalandfilmesekre, mint a klasszikus újhullámosok.
Aztán hosszú szünet következett. Voltak persze filmsikerek, megbízható sikergyárosok, Belmondo és Delon is évről évre jelentkezett valami nagy dobással, olykor éppen azzal, hogy együtt álltak kamera elé például a Borsalinóban de a hatvanas évekbeli báj megkopott, a nagy páros pedig hát, igen! már a nyolcvanas években sem volt fiatal. Ekkor a francia filmesek megpróbálták megismételni a korábbi sikereket, és a jól bevált amerikai recepthez, a remake-hez fordultak: jött újra A púpos, Jean Marais helyett Daniel Auteuil-jel, a Tulipános Fanfan Gérard Philipe helyett Vincent Perezzel, és a Belphegor, messze nem akkora izgalmat keltve, mint hajdanán.
Hogy áll most a francia film? Évről évre kérdés, sikerül-e visszaszereznie régi dicsőségét, vagy menthetetlenül a nagy rivális, az amerikai mozi nyomában kell maradnia? Vannak biztató jelek és tehetséges rendezők, de egyvalami világosan látszik: a témahiány. Mit tehet ilyenkor egy filmre vágyó ambiciózus fiatal, vagy egy gyakorlott mesterember? A klasszikusokhoz fordul. És Franciaországban abból aztán van bőven.
A legfrissebb francia filmtermés tele van fel- és átdolgozásokkal. Rajzfilm, képregény, regényfolyam, krimisorozat alig menekülhet valami az adaptátorok karmaiból. Önmagában ez még nem lenne baj. Ami egyszer bejött, miért ne hódíthatná meg újra a közönség szívét? Csak az alapszabályon nem volna szabad változtatni: ugyanolyan jónak kell lenni, mint az eredeti változatnak. Hogy ez hogyan sikerülhet, ha több kötetnyi regényfolyamot vagy rajzfilm sorozatot dolgoznak át egyetlen kétórás filmmé? Az eredményt láthatjuk az idei francia filmekben, több változatban is.
A cikk további része a Nők Lapja kilencedik heti számában olvasható.