Kedves Soma!
Vagány dolog lehet mamagésának lenni, üldögélni valami kellemes kis helyen, nézegetni a leveleidet, tanácsokat adni, amik a nőiességed legmélyéről fakadnak, és akkor is boldognak-kiegyensúlyozottnak érezni magad, amikor más nem lenne az.
Hát, nagyjából ennyi a gondom. Hogy én még akkor sem vagyok az, amikor más az lenne. Itt vagyok, majdnem tizennyolc évesen, nagyjából tehetségesen az írásban, kommunikációban, feladott érettségi lapokkal, helyes, aranyos, fülig szerelmes baráttal, társasággal, aminek én vagyok a középpontja. Tudom, hogy szép vagyok, fiatal, mindenki szeret, de valami mégis hiányzik. Úgy érzem, mintha lassan minden mondatom, mozdulatom, szavam, tettem csak egy szerep lenne. Nincs akaraterőm ahhoz, hogy a változásokat, amik lassan megszületnek bennem, megmutassam másoknak is, hiszen ők ilyennek ismernek, amilyen most vagyok. Nincs akaraterőm ahhoz, hogy bármit is megváltoztassak, mássá, szebbé tegyek magam körül, néha még ahhoz sem, hogy reggel felkeljek az ágyból. És akkor belenézek a tükörbe tiszta depressziósan, megfésülködöm, és mintha a sminkkel együtt ezt a mosolygó vakolatot is feltenném az arcomra, aztán elmegyek suliba, elhitetem magammal és másokkal, hogy boldog vagyok. Csak ne kéne hazajönni… megint leeresztek, beülök az ágyamba egy kávéval, és azon morfondírozok, hogy lehet ezt kibírni.
Soma, nem hiszek a céljaimban, nem hiszek az elveimben, kezdek félni magamtól, segíts, ha tudsz….
Anna
Kedves Anna!
Négy napja, hogy elolvastam a leveledet, azóta folyamatosan veled beszélgetve fogalmazom a válaszomat. Elolvasás közben, frissiben beugrott Sylvia Plath: Üvegbura című könyve, amit most MÉG kifejezetten NEM ajánlok neked elolvasni. (Egy szép, fiatal, tehetséges, és sikeres lány története, arról, hogy miért, és hogyan vonja ki magát az életből. Ez a saját története volt, a regény megjelenése után nem sokkal öngyilkos is lett. Én évekig gyúrtam rá lelkileg, mire elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy elolvassam. Voltak időszakok, amikor túlzottan hatott volna rám
)
Nehogy azt hidd, hogy olyan egyszerű “mamagésának” lenni, nekem lenni, és egyáltalán LENNI! Az, hogy mára úgy-ahogy – önmagamhoz képest – kiegyensúlyozott vagyok, rengeteg munkámba került.
19 és 23 éves koromban átéltem egy idegösszeroppanást, éveken át gyötört a szorongás. (Ó,mennyi arca van!) Mivel odaadó ember vagyok, egész lényemet adom oda annak, ami vagy aki beszippant, és sokszor odaadtam már magam a letargiának és depressziónak is. De már évek óta nem! Ismerem már a természetét, és kitapasztaltam az ellenszerét is! Persze ehhez is energia kell, hogy azt tudd választani, hogy NEM.
Nagyon sokszor végigfutott bennem a halál utáni vágy. Ott nincs szerepjáték, küzdés, hazugság, ott talán nyugalom van. (Legalábbis egy ponton túl, így képzelem.) Hogy miért nem mentem át eddig direkt a másik oldalra? Megmondom. Az egyik nagy megtartó erőm a hitem. Hiszek egy Felsőbb Erőben (hívjuk Istennek, de ahogy neked jólesik), akinek tiszteletben tartom a döntését, hogy nekem most, és itt kell lennem. Ennek bizonyára megvan az oka. Hiszek a halál utáni létben, a lélekben, és hogy ezekre kihatással van az, ahogyan én most élek. Ahogy megélem az életet, a lehetőségeket, a képességeimet. A másik – amiért nem ölném meg magam – a szüleim, szeretteim, és most már főképp a gyerekeim iránti szeretet. Nem szeretnék fájdalmat okozni nekik! A 3. pedig az, hogyha belegondolok, annyi, de annyi szép, izgalmas, élvezetes dolog van az életben!
Igen, van olyan, hogy körbenézek, és mindebből szinte semmit nem látok. Emlékszem, ennek már vagy 2 éve, toltam a bevásárló kocsimat egy neonfényes, óriási áruházban, körbenéztem, és csupa szánalmas, nyomorék sorsú alvó gyermek-embert láttam magam körül. Láttam, hogy örülnek a “szaros” kis tárgyaiknak, láttam, hogy mennyire kopottak és szürkék belül, láttam, ahogy élnek, azt a szűkreszabott, leegyszerűsített programot, ami arról szól, hogy nulla önismerettel csinálnak valami érdektelen munkát, amihez talán még azt is hiszik, hogy van valami közük – persze ez még így mindig jobb, mintha fordítva lenne – láttam, hogy nincsenek önálló gondolataik, hogy fogyasztó gépekké váltak, és elordítottam magam: “Emberek, ébredjetek már föl! Ébresztőőőőő!!!!”
De már ezen is túl vagyok… tudomásul vettem, hogy nagyon sokan közülünk még alszanak. És talán nekik jobb. Sőt, biztos, hogy nekik egyszerűbb. De egyszer – ha talán nem is ebben az életükben – ők is felébrednek, és elkezdenek majd látni. (Egyébként ma már azt gondolom, hogy az egyik feladatom az “ébresztgetés”, de mindez indirektben.)
 |
Arra gondolok, hogy nekik kevesebb energiájuk volt és van, ezért nem volt erejük fenntartani magukat. Nincs elég belső tartóerejük, bátorságuk és önismeretük, hogy elinduljanak önmaguk felé. No meg, ez az út azért küzdelmes is! Sok a kérdés, kétely, fájdalmas meglátás.
De mint mindennek, a szerepjátéknak is van előnye és hátránya! Eszembe jutott egy baráti házaspár, tegnap küldték az sms-t, hogy 2,3 x 2,8 milliméteres a kis “milimanó”. Felhívtam őket, csupa élet, csupa öröm áradt belőlük. És akkor hirtelen beugrott az idős nőgyógyász dokijuk, akinek ez feltehetően a több ezredik ultrahangja volt. Több ezredjére éli át ugyanazt, a lelkes ifjú pár rácsodálkozó boldogságát. Miközben a világ legtermészetesebb misztériumáról van szó: fejlődik az embrió. De ő – mint ráhangolódó és odaadó orvos – velük együtt örült. Most ez szerepjáték? Mutassa ki azt, hogy valójában neki ez semmit nem jelent, és különben is éhes, és rosszkedvű, mert otthon családi problémái vannak? Persze, ő jólnevelt, és ez senkire nem tartozik.
No de neked nem kell a suliban a barátaidra akkor is mosolyogni, ha nincs jókedved! A szerepjátéknak az az értelme, hogy ne gázolj bele másokba! Ne tenyerelj rá mások életére, aurájára, ne terhelj másokat, és ne szórd feleslegesen az energiát! De amikor nincs “kockázat”, ahol önmagad lehetsz, ott felesleges felvenned bármilyen viselkedési figurát vagy álarcot! Nem kell mindig jókedvűnek lenni! Az hazug, unalmas és fárasztó. Ezzel kapcsolatban elmesélem neked legújabb megvilágosodásomat.
Ez most pénteken történt. Totálisan lebetegedtem, úgyhogy ezt a napot arra szántam, hogy elgondolkodjak azon, mit üzen a betegségem? Megfejtettem. Annyira sokat törekedtem az elmúlt időszakban a “fényre”, a jóra, a derűre, az elfogadásra, a pozitív gondolkodásra, hogy a bennem levő árnyékvilágot nem éltem meg. A zenénk is napfényes, sugárzó, örömzene. Az elmúlt magam sem tudom hány évben folyamatosan ilyet is hallgattam. Egyszerűen tele lettem vele! Ott van bennem egy csomó megéletlen és elfojtott destruktivitás! És akkor beugrott a megoldás: vissza a gyökerekhez, ahonnan a 20-as éveim elején indultam: underground! Megvágytam a punk-rockot is! Valami elementáris, kicsit szürreális, húzós és ütős, lehetőleg “rosszul nevelt”, de mégis artisztikus zenét csinálni! No persze nem ehelyett a zene helyett, amit most csinálok, hanem balanszként kiegészítve, emellé! Már a nevét is kitaláltam: Napi-NA! Ez tetszik, ebben benne vannak a mindennapi indulatok, és kellőképpen rosszul nevelt is… Úgyhogy a DJ-s projectemet (amit jó másfél évig csináltam Cyborggal), felváltom erre! Az is napfényes zene, abból elég a zenekarommal (Soma Jazz Most). Persze azért velük is elkezdek majd szép lassan más hangvételű dolgokat is csinálni.
Már a felismerés pillanatában, ahogy kimondtam, éreztem, hogy áramlik belém az erő, és gyógyulok!
Azt gondolom, van választásunk! Megválaszthatod, hogy milyen életet élsz, és hogyan! Ha körbenézel a középkorúakon, és attól fölfele, többségében lefáradt, megkopott, beszürkült embereket látsz. (Az ő lelküket különös erővel melengetem a koncertjeimen)
Én úgy döntöttem, hogy én egy büszke, fasza, erős, vagány, élettel teli, nyitott és cselekvő csaj maradok életem végéig! Mert nekem ez tetszik! Mert azt szeretném, hogy az “unokáim is látni fogják” projectem ne egy lepattant, szánalomra méltó, keserű, életunt, lúzer nyanyát dobjon ki a programból, hanem egy tartalmas, élvezetes, és másoknak is adni tudó életet élő emberét! Úgyhogy erre törekszem, hol ilyen, hol olyan módon. (De különben egyre inkább azt érzem, hogy hamarosan szüneteltetem a törekvéseket is, mert eddig folyamatosan törekedtem valamire, és ebben sem árt egy kis pauza.) Nagy önismeret, és megállás nélküli éberség kell ahhoz, hogy tudjuk – és merjük is – azt, amire szükségünk van! Kívánok neked sok-sok erőt az úthoz, és vigasztaljon az, hogy mindannyiunknak megvan a maga küzdelme!
Soma most éppen – Mamagésa
Soma Mamagésa továbbra is várja a leveleiteket a soma@nlcafe.hu e-mail címre.
