nlc.hu
Aktuális
“Január, február, itt nyár!”

“Január, február, itt nyár!”

Morvai Krisztina az életkora alapján még részt vehetett volna a tudósnõknek kiírt pályázaton, de õ mostanában a Nõi és Gyermekjogi Központ nevû alapítványa érdekében ír pályázatokat.







Dr. Morvai Krisztina
Nem ismertem korábban – legfeljebb hallgattam a rádióban, néztem a televízióban –, de azt tudtam róla, hogy a megalázottak és megnyomorítottak megszállott védelmezője. Legyen szó egy Törökörszágba „rabolt” kisfiúról, a tragikus sorsú Simek Kittiről, a családon belüli erőszakról vagy a prostitúcióról, Krisztina hallatja a hangját. A találkozónkra lobogó, piros sállal, csinosan érkezik.
– Tudod, mivel ébresztettem a lányaimat ezen a barátságtalan reggelen? – néz rám nevetve, miután elsírjuk egymásnak, hogy nyomasztó a téli sötétség. – Egy gimnáziumi osztálytársam, Hodula Andi mondókájával: „Január, február, itt a nyár!


– Te jókedvű forradalmár vagy – felelem, mire elkomolyodik.

– Azért mentem a jogi egyetemre, mert nekem az igazságosság mindennél fontosabb. Már tizennyolc éves koromban hatalmas vitám támadt a történelem-tanárnőmmel, aki elvette azt a füzetet, amelyben a barátnőmmel leveleztem az óráján, és kijelentette, el fogja olvasni. Én meg azt mondtam, hogy igaza van, helytelen az órán levelezni – adjon intőt, büntessen meg! –, de ahhoz nincs joga, hogy végigolvassa a levelezési naplónkat, megismerje a titkainkat… Azért működtetem az alapítványt is, mert nem lehet elviselni az igazságtalanságot, az emberek kiszolgáltatottságát. Annyit dolgozom, amennyit csak bírok, minden ügyet sajátomként élek át. Ha egy szerencsétlen nőnek vagy gyereknek segíteni tudok, boldog vagyok, és jó a kedvem!

– Vegyük sorra a teendőidet!

– Docens vagyok az ELTE jogi karán, tehát tanítok – ma délelőtt százhúsz hallgatónak tartottam előadást büntetéstanból –, rendszeresen publikálok, ami elengedhetetlen része a tudományos munkának. Az alapítványt gyakorlatilag egyedül „viszem”, csak a nagy akciókra, rendezvényekre gyűjtöm magam köré a csapatomat. Dolgozom még az ENSZ női jogokkal foglalkozó bizottságában, mostanában könyvet is írok. Utoljára hagytam a legfontosabbat: van három gyönyörű lányom! Lili tizennégy, az ikrek – Sára és Vera – hatévesek.

– Háromgyerekes docens…

– A gyerekeim semmiben sem akadályoznak – imádom őket! –, de az igen, hogy nem születtem férfinak! Ha az öltönyösök csapatába tartoznék, jóval kevesebb munkával juthattam volna el idáig. Fiatal tanársegéd koromban sokan figyelmezettek, vegyek egy ronda-vastag szemüveget, hogy tekintélyesebbnek tűnjek… Aztán képzelj el egy hatalmas előadótermet – a pulpituson természetesen nyolc férfi –, a konferencia témája épp az, amivel én az első tudományos fokozatomat megszereztem. Természetesen jelentkezem hozzászólásra, mire a következőt hallom: „Krisztina, kedves, jöjjön ki ide, középre, mert mi nemcsak hallani akarjuk magát, hanem látni is!” És kitör a cinkos röhögés… El tudod képzelni, milyen megalázottnak éreztem magam? A nevetésük éreztette: nincs keresnivalóm a tudomány férfi templomában. Persze, azt sem tagadom, hogy nagyon örültem, amikor a disszertációm vitájára eljöttek a szakma előkelőségei. Úgy éreztem, elfogadnak, hitelem van… Ahogy akkor is feltöltekeztem, amikor elnyertem az amerikai Fulbright Kutatói-Oktatói ösztöndíjat, és az USA egyik legjobb egyetemén tanítottam.

– Szerinted a lányainknak könnyebb lesz?

– Rajtunk múlik – feleli határozottan. – A világ sok országában a nők maguk jöttek rá, hogy tenniük kell azért, hogy egyenlő eséllyel vehessenek részt a tudomány világában meg a közéletben. Sok helyütt van kvótarendszer. Igenis jónak tartom, ha megszabják, hány politikus vagy akadémikus legyen nő! Örökké arról beszélünk, hogy nekünk – nőknek – miben kellene változnunk, fejlődnünk. Nem gondolod, hogy végre a férfiaktól is el kellene várnunk némi változást és fejlődést?

– Csak egy órája hallgatlak, de már úgy érzem, hogy bemegyek szerkesztőségbe, és rendet vágok a férfikollégáim között. Nem beszélve a férjemről meg a fiamról.

A válasz jóízű (nőies!) nevetés.
– A férjem, Baló György azért „jól visel” engem, pedig ő sem mondható lassú-nyugodt természetűnek, közben a megfontolt nagylányom gyakran mondogatja: „anyu, lassíts, nem neked kell a világot megváltani, azt már megváltotta valaki…!” Ő katolikus iskolába jár, a hite védőburokként veszi körül. Értelmiségi körökben nem divat, mégis elmondom: azért bírom a harcot, a rengeteg munkát, mert engem is segít a hitem…

A témáról bővebben a március 9-én megjelenő Nők Lapjában olvashatsz!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top