Feláldozzam a családom a boldogságomért?

Szia Soma!

Hadd kérdezzek valamit: szerinted lehet évtizedeket úgy leélni egy házasságban, hogy bár szereted azt az embert, a párodat, de nem vágyod az érintését, sőt, sokszor el se tudod viselni, idegesít, mint férfi? Mégis, ezer kapocs fűz össze vele. Mondjuk a közös gyerekek. Mondjuk a közös rokonok, az ő anyja, akit sose bántanék meg azzal, hogy szomorúságot okozok neki, mert szeretem. Összeköt minket a nehéz, nyomorúságos múlt, a közös jelen.
De eközben évek óta borzasztó hiányérzetem van: a szerelem.

Fiatalon, 20 évesen mentem férjhez, nem igazán szerelemből, inkább egy új élet kezdésének reményében. Becsülettel, hűséggel szolgáltam a férjemet, de közben éreztem, én magam sehol se vagyok, nem ezt az életet akartam.
Az évek alatt felnőttem, a gyerek-ember már nem én vagyok, tudatos vagyok, az életet őszintén, hazugságok nélkül akarom élni.
Sokat, őszintén beszélgetek a férjemmel, de az alapvető kérdést, hogy vágyom másra, másnak az érintésére, egy valódi szerelemre, nem mondhatom meg neki, mert azzal mélységesen megbántanám. Mit tegyek?
Egyébként az évek alatt tudatosan hárítottam a külső közeledéseket, főleg, mert ezek alkalmi szexkapcsolatokra irányultak. Ha érezném végre, hogy megvan az én másik felem, nagy erőt adna.

A mostani házasságom viszont egy olyan erős keret, amiből nem tudok igazán kiszabadulni. Gyerekek, férj, vágy arra, hogy együtt vegyünk részt a gyerek ballagásán, érettségijén, minden jelentős családi eseményen, mindez visszatart attól, hogy egyéni útra lépjek. Sajnálom ezt a házasságot összetörni, mert hosszú évek fáradságos munkája van benne, és kerete a mostani, aránylag harmonikus életünknek.

De mit tegyek, ha közben boldogtalan vagyok sokszor? Hiányzik az a fergeteges, sose átélt szerelem. Ráadásul évek óta nagy nyomás alatt vagyok, tanulok, dolgozom, és már alig bírom energiával néha mindezt. Vágyom arra, hogy befejezzem a sulit, hogy végre megbecsült, diplomás ember legyek a munkahelyemen; mert bár szeretnek, de el nem ismernek, mert nincs papírom a képességeimről, a precíz, szorgalmas, értelmes emberről, aki vagyok – de majd ugye egy oklevél mindjárt hirdetni fogja, hogy egyik napról a másikra alkalmas leszek jobb, értelmesebb feladatokra. Nonszensz és igazságtalan, de ez a valóság. A társadalmi elismertségért, a jobb, értelmesebb munkáért való tanulás, önképzés rengeteg erőmet kiveszi, de arra jó, hogy elvonja a figyelmemet a valódi problémáimról otthon.
De ha végzek idén, érzem, tudom, hogy keresni fogok, nyitott leszek, és várom a szerelmet. Nem bírok tovább várni már, közeledem a negyvenhez, már csak pár év, és így teljen el az életem, hogy csak kötelességet teljesítek és küszködök?

Vajon van jogom feláldozni a családi boldogságot az egyéniért? Ezen tépelődök évek óta. Úgy irigykedem azokra, akik megtalálták a szerelmet, és meg is tartják azt a kapcsolatukban, házasságukban, és jó a családi életük is. A félrelépés, szeretőtartás nem az én műfajom. Megalázónak, hazugnak, értelmetlennek érzem, mert pont a lényeg, a másik felvállalása, a feltétlen odaadás hiányzik belőle.

Hát, ez a dilemmám. Van-e jogom, lesz-e jogom felrúgni a családi egységet majd, ha megtalálom a lelki társamat. Nem várhatok addig, míg a gyerekek felnőnek, mert addigra egyrészt vén csoroszlya leszek, másrészt belebolondulok a boldogtalanságba.
Voltál már ilyen helyzetben, hogy valami nem volt elég jó ahhoz, hogy boldog légy, de nem volt elég rossz sem ahhoz, hogy csak úgy, egyszerűen kilépj belőle?

Üdvözlettel: Julcsi





Kedves Julcsi!

Súlyos kérdés az, amit föltettél nekem! Bevallom, első reakcióm az volt, hogy nekem nincs jogom ebben a kérdésben választ adni – hiszen ez a te döntésed kell, hogy legyen, nem az enyém. Ennek 3 napja, azóta gondolkodom rajtad, és ezen az egész helyzeten, amiben vagy, és ami szerintem nem egyéni probléma. Biztos vagyok benne, hogy sok asszonytárs érez hasonlókat.

Mondják, az életben mindennek van előnye és hátránya, és az ember a döntéseinél mérlegel. De ennek a mérlegelésnek nagyon is belülről kell fakadnia. Mindenkinek máshol vannak a határok, a tűrés-küszöb, mások a képességeink, személyiségünk, természetünk, megélt élményanyagunk, ezért adott helyzetben egyik embernek ez a helyes döntés, másik embernek az. Nem hiszek az általános, mindenkire ráhúzható receptben!
Ezért mindenki csakis arról dönthet, hogy neki milyen döntést kell hoznia, a saját életében.

Beleéltem magam az érzéseidbe, és saját magamat ismerve, biztosan tudom, hogy én még a család szentségéért sem élnék együtt egy olyan férfivel, akinek “nem vágyom az érintését, sőt, sokszor el sem tudom viselni, idegesít, mint férfi.” Legalábbis, ha ez az érzés tartós. Ugyanis amellett, hogy ezzel megadom a gyerekeimnek a családi egységet, egyben azzal a férfi-nő kapcsolatmodellel is “megajándékozom” őket, hogy bár fizikailag taszít a másik, a házasság kompromisszummal jár, és el kell tudni viselni. Az állítólag szeretett férfi pedig kimondatlanul, egy sokkal finomabb, és nagyon is létező nyelven – mint a szavak – kapja nap mint nap azt az információt tőled, hogy “mint férfi, taszító vagy”. Ezzel folyamatosan lehúzod őt is, és ezzel a negatív érzéssel betegíted magadat! 

Tehát a mérleg egyik serpenyőjében ott van a család egysége, a közös élmények, ünnepek megélése, a másik serpenyőjében pedig ott van az irtózás, a másik lehúzása, az önmagad folyamatos megbetegítése, és a gyerekeknek mutatott kapcsolat-minta.

Előszöris alaposan nagyító alá venném a saját érzéseimet! Miért taszít a férjed?Lehet, hogy az egész projekció? A saját gyengeségedet, változtatni nem tudásodat, az önmagadtól való irtózást vetíted bele? Így legalább van okod arra, hogy elhagyd! Hiszen” te nem tehetsz róla”, már zsigerileg iszonyodsz tőle…

Mit lehet tenni? A három választási lehetőség a következő:

1. Marad továbbra is minden úgy, ahogy eddig volt.
2. Maradsz a férjeddel, és dolgozol azon, hogy az iránta való érzéseiden változtass. Változtattok az egymáshoz való viszonyotokon!
3. Elválsz.

A hazugságon alapuló szeretősdi szerintem sem jó megoldás! A hazugság mételyez…
Nézzük a 2-es pontot! Csak annak van értelme, amitől a másik fejlődik. Az, hogy elmondd a férjednek, hogy irtózol tőle, felesleges. (a mélyben úgyis érzi). Viszont arról beszélnék neki, hogy milyen érzések dúlnak bennem! Tudd, hogy a te érzéseid nagyon is természetesek! A hasonló helyzetben levők 99%-a így érez! Gyerekfejjel megházasodtál, és most közeledvén a 40-hez, kitört rajtad a kapuzárási pánik. Nincs ebben semmi különös. Szeretnél még megélni nagy érzelmeket, klassz szexeket, feltehetően ezzel sokan vannak így! Lehet, hogy a férjed is. Gondolj bele, az az egy nő, aki az életében van, sem vágyik rá! Azt gondolom, hogy egy új fejezet nyílna az életetekben, ha elkezdenétek egy őszinte, baráti viszonyt, ami az elfogadó szereteten, és a bizalmon alapszik! Meddig fojtjátok még el az érzéseiteket, és hazudtok egymásnak?

Én gyermetegnek tartom azt a birtoklásos játszmát, amit az emberek nagy többsége csinál. Ha én a te férjed lennék – ja, ha nagyanyámnak kereke lenne, ő lenne az omnibusz – akkor azt mondanám: menjél drágám, és tapasztalj! Én itt vagyok melletted, és várni fogok rád! És ha valóban én vagyok a társad, te visszajönnél hozzám, és még jobban szeretnél, becsülnél, és tisztelnél, mint valaha! És újra vágynál rám! Én semmiképpen nem azon lennék, hogy felrúgjam a kapcsolatomat a férjemmel, hanem azon, hogy a kapcsolaton változtassak! A fájdalomtól és a megbántástól való félelem miatt szerepjátékot játszotok egymásnak, és a külvilágnak! Úgy csináltok, mintha minden rendben lenne, de ez nem játszható a végtelenségig! Igen, az őszinteség, a felnövés és a fejlődés időnként fájdalmas! Valahogy azt kellene a fókuszba helyezni, hogy mindez szeretetből történik, és nem bántani vagy ártani akarásból! Tudom, hogy most nem vagy képes rá, de az lenne az igazi feladat, és kihívás, hogy a férjeddel megújhodjon a kapcsolatod! Persze, amennyiben valódi alapokon nyugszik, és nem csak a társadalmi és családi elvárásokon!

Azt mindenesetre most megmondom, hogy ezzel az elementáris vágyakozással nem fogod bevonzani a várva várt nagy Őt! Sőt! Még ha a közeledben is járna, azonnal sarkon fordul! Ilyen kiéhezett nő nem kell a férfiaknak! Sajnálom Julcsi, ez van, ez a tapasztalat. Le kell, hogy csendesüljön benned az őrlődés, a dübörgő vágyakozás! Amíg ez nem történik meg, nem is látsz!

Nagyszerű, hogy most van hova rakni az energiáidat, élvezd az önképzés útját, a szakmai változásokat! Kezdj el finoman, de őszintén beszélgetni a férjeddel! A tapintat egy pont után arról szól, hogy nem bízunk abban, hogy a másik képes feldolgozni az igazságot. Viszont ezáltal nem is fejlődik. Éberen találd meg azt, hogy milyen módon, és mértékben osztod meg vele az érzéseidet, hogy az minőségi változást hozzon a kapcsolatotokba! És ha ezek után bevonzanád azt a férfit akit te a szerelmednek, lelki társadnak tartasz (miért, a férjed nem lelki társ?), akkor úgy is érezni fogod, hogy mi az, amit tenned kell, mi az, amit képes vagy tenni?!

Mindenesetre én azt tapasztaltam, hogy a szerelem gyakorta projekció, és csüng rajta egy csomó gyermeteg illúzió. Bizonyított, hogy a partnerek között az adrenalintermelődés 2 év után több mint a felével csökken. Az egész testiség dögunalommá válik, ha nincs lelki és szellemi kapcsolat. (És akkor érzelmi kapcsolat sem lesz). Bárkivel vagy együtt folyamatosan, éveken, évtizedeken át, benne van a pakliban, hogy időnként idegesíteni fog. Ugyanis minden embernek szüksége van az egyedüllétre is! (Ezért tartok én fönn leánylakást). Úgy gondolom, nincs olyan egészséges ember, aki 5-10-15-20 éven át minden nap látni akarja a párját! (Nyilván vannak társfüggők, ők külön történet).

Szóval, kezdd el lecsitítani a lelked, próbáld abbahagyni az öregedés-parán való szorongás-gyártást, és indulj el a változás, és változtatás útján! (Leny Riefenstahl 60 éves volt, amikor egy 21 éves fiú feleségül vette, aki aztán 40 éven át – tavaly halt meg Leny – vele volt).
Izgalmas, nagy kaland az élet, élvezzed!

Soma Mamagésa

Soma a következő címre várja leveleiteket: soma@nlcafe.hu