 |
A két év kórház alatt el kellett fogadnom, hogy van egy világ nektek, meg egy világ nekem, és nagyon élesek a határvonalak emlékszik vissza., Annak ellenére, hogy a barátaim segítettek, és cipeltettem magam mindenhová. Naponta tízszer, hússzor kérni kellett: fogjál meg, és vigyél!
Addig rengeteget sportoltam, bokszoltam, kerékpároztam, atletizáltam, középiskolásként hamis igazolvánnyal jártunk egyetemi csapatokba, és rendszeresen nyertünk mindenféle versenyt.
Aztán mégis leestem Abban a pillanatban deréktól lefelé lebénult a testem. A combom: mintha tejföl lett volna a bőröm alatt, izomtónus nélkül az ember csak egy massza. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. És hogy pont velem! Pár napon belül felmértem, és elfogadtam, hogy ez így lesz most már mindörökké. Muszáj így élni.
A témáról bővebben a Nők Lapja március 30-án megjelenő, 13. számában olvashatsz.
