A Szebeni…

Ha módom lenne találkozni vele, gyorsan rádöbbennék, hogy ez a hosszú hajú – rámenős, energikus, hiú – pasas tényleg nagy (mármint a művészete és a testmagassága), de egyáltalán nem öreg. Ha megmutatnám neki a képeimet, no, akkor lepődnék meg igazán! Kielemezné valamennyit – a kép minőségétől függően letolna vagy dicsérne –, mert a fotográfiát komolyan kell venni, mert a szakma szent dolog!

A Magyar Újságírók Szövetségének éttermében celebráljuk az interjút. Korán érkezem, mert a Nők Lapja valahai főmunkatársától – rovatvezetőjétől, a részvénytársaság igazgatójától – tartok egy kicsit. Kezdő „gyüttmentként” ismertem meg 1990-ben, amikor a laphoz kerültem. Azóta eltelt tizenöt év, talán ezért motoszkálnak bennem gonosz(ka) gondolatok: Micsoda személyi kultusz! Ő javasolta, hogy itt találkozzunk, és lám, az éttermet Szebeni-fotókkal (jelzem, csuda jókkal!) tapétázták ki. – Naná, hogy itt találkozunk! – mosolyog rám magabiztosan a következő pillanatban. – A képeim már 2001 óta itt vannak, és láttál már olyan hülyét, aki nem érzi jól magát a saját munkái között!?

Karfiolleves galuskával

(Ismerősök tűnnek fel – újságírók, fotósok, az étterem főnöke, tulajdonosa –, mindenkivel vált pár szót. Aztán a kezdő mondatainkba belecsörög Ungár Anikó, érdeklődik, hogy van…)

Eszenyi Enikő portréja az Arctérképek című albumból

– Ne légy álszent – folytatja ott, ahol néhány perccel ezelőtt abbahagyta, és közben eldönti, hogy az első fogás karfiolleves lesz galuskával –, inkább ismerd el, hogy minden alkotó ember hiú!

– És nagyképű?

– Dehogy! Temesi Ferenc író mondta egy interjúban, hogy a nagyképűség nem más, mint „fedezet nélküli hiúság”! Ugye, milyen pontos fogalmazás? Szóval, Ildikó, én nem nagyképű, hanem hiú vagyok! Szerintem te is…

– Én most nem vagyok érdekes, csak te. Mondd, hogy vagy?

– Hallottál a betegségemről?

– Persze. És azt hittem, megtörtebb Szebenivel fogok találkozni. Ehhez képest úgy nézel ki, mint amikor megismertelek.

– Hülye helyzet. Nem fáj semmid, szíved szerint élnéd a sűrű, vadállati életedet, közben ott van az a tízmilliméteres izé a tüdődben… Dr. Karádi István belgyógyász professzornak őrjöngtem el – nem „csak” orvos, igazi gyógyító! –, hogy jobb lett volna nem tudni semmit. Bolond vagy, felelte, óriási szerencse, hogy időben derült ki. Mert így van esély… Aztán az ember nem tudja, beszéljen-e vagy hallgasson. Én eldöntöttem: ha kérdeznek, megmondom az igazat, ha nem, akkor hallgatok.

– Én kérdezek.

– Oké. 2003. november 10-én kivették a jobb alsó tüdőlebenyemet… És mire ez az interjú megjelenik, a második műtéten is átesem.

– Rák?

– Olyasmi.


A teljes cikk a március 30-án megjelenő, 13. heti Nők Lapjában olvasható.