Csúcsról csúcsra

Nedeczky Júlia

A Sark presszó pincéjében játszik a Vodku V Glotku (Vodkát a torokba) együttes – jellegzetes, ogyesszai zsidó kocsmazenét és balkáni, vidám, pörgős dallamokat. A koncert fergeteges, a végén pedig a zenekarvezető szépen bemutatja a tagokat. A klarinétos lány egészen elképesztően fújta, és amikor ő van soron, ezt hallom: „Nagy tapsot Nedeczky Júliának, a Himaláját megjárt pszichológusnak!” Ennyi éppen elég; ilyenkor kötelező visszavedleni újságíróvá.

A koncert utáni, felfokozott hangulatban esélye sincs nyugodt beszélgetésnek, többek között azért sem, mert közben Vécsy Tibi, azaz, DJ Tibióta kezdi pakolgatni a lemezeket, úgyhogy a buli folytatódik. Nincs más hátra: megbeszélünk egy időpontot a hétvégére, amikor leülhetnénk egy órára, és rá tudok kérdezni, miért vonz valakit a Himalája.

– Ezzel a vággyal együtt születtem meg – meséli Júlia, néhány nappal később. – Mindig is hihetetlenül vonzott a Himalája. Elég volt meglátnom leírva a szót, és láttam magam előtt a sziklás, havas, emberfeletti magasságú csúcsokat. Titkokkal teli, misztikus, csodálatra méltó világ volt ez a számomra. Ugyanakkor azt is éreztem, mennyire messze van, és szinte elérhetetlen egy egyszerű földi halandó számára. Ha gyerekkoromban néha láttam egy-egy képet vagy filmet róla, bizsergés fogott el.

Nők 8000 felett

Ha a bizsergés már megvan, nincs más hátra: meg kell valósítani a vágyakat. Ám ilyenkor is jót tesz egy-egy véletlen találkozás.





– ’93 telén, egy forgatáson vettem részt. Egy barátnőm volt a videoklip főszereplője, és elvitt engem is – leginkább azért, hogy ne unatkozzon a két nap alatt. A munka közben a kötéltechnikát két fiú kezelte. A nap végén megkérdeztem egyiküket, tulajdonképpen mivel foglalkozik. A legnagyobb természetességgel válaszolta: hegymászó. Ledermedtem, és azt kérdeztem, mit jelent ez. Azt mondta, járt már a Himalájában egy nyolcezres csúcson. Ekkor felsóhajtottam: „Milyen kár, hogy ezt nők nem csinálhatják!” A fiú elmosolyodott: „Dehogynem, kiváló női hegymászók vannak.” Ezeknek a szavaknak döntő súlya volt az életemben. Ez volt az a pillanat, amikor tudatossá vált bennem, amit addig csak sejtelem szintjén éreztem. Tudtam, hogy a Himalája és a hegymászás az én utam, valamint hogy ez az érzés egy életre szól. Olyan ez, mint amikor valaki megtalálja az igazit. Másnap jelentkeztem az alapfokú sziklamászó tanfolyamra. A legérdekesebb az, hogy attól a döntő naptól kezdve hegymászónak éreztem magam, de azt is éreztem, hogy mindig is az voltam. Ez egyfajta lelki beállítódás, ami az egész személyiséget áthatja.
Bármennyire is elhivatott valaki, azért az alapokat nagyon gondosan el kell sajátítani, hogy aztán magas hegységekben biztonsággal közlekedhessen.

– Négy év múlva, 1997-ben jutottam el először a Himalájába. Erőss Zsolt szervezte ezt a kisebb expedíciót, aki 2002-ben megmászta a Mount Everestet is. Nekem a nyolcezres csúcs volt a cél. Ez volt a legfontosabb, és nagyon komolyan dolgoztam azért, hogy ezt az álmot megvalósítsam. Úgy gondoltam, az embernek megfelelően éretté kell válnia az igazán magas hegyek mászásához. Szellemileg és érzelmileg is fel kell készülni egy ilyen nagy feladatra, és sok tapasztalatot kell szerezni. Ezért lépcsőzetesen haladtam az egyre magasabb hegyek mászásával, míg el nem jött a nagy találkozás.

2003-ban sokat lehetett olvasni a pakisztáni, „női” Himalája-expedícióról. A csapatnak Júlia is tagja volt.

– Az emlegetett expedíció nem női vállalkozás volt: egyik céljául tűztük ki, hogy magyar hegymászónő is feljusson a nyolcezer méteres magasság fölé. Minden nőnek férfi hegymászó-párja volt – de fontos megjegyezni, hogy a hegymászás nem nemhez kötött. Odafenn nem nők vagyunk, hanem hegymászók. Ezért nincs jelentősége, hogy egy sátorban ki alszik a másik mellett. A bizalom a fontos, és a közös cél. Kollár Lajos, az expedíció vezetője valakinek egyszer azt mondta: „Észre sem vettük, hogy nők is vannak köztünk”. Ez nagy bók.


A teljes cikk a március 30-án megjelenő, 13. heti Nők Lapjában olvasható.