Fények, hangok, érzések

Az eltökéltség diadala

De az talán hihető, hogy a világ jó része így is megismerhető, az érzések megélhetők, és van lehetőség arra, hogy az ember kifejezze magát.

Viki négykilós volt, egészséges, szép, hosszú évek után az első kisbaba a családban. Szépen fejlődött, járni kezdett, ám mindegyre nekiment a széknek, az asztalnak. Figyelmetlen, gondolták, de mert a kislány csak nem kerülte ki a bútorokat, az édesanyja elvitte a szemészetre.
– Ez a lány nem lát se közelre, se távolra – jelentette ki a doktornő, a szülők döbbenten hallgatták. Hogyhogy nem lát, hiszen repes az ágyacskájából, ahogy hazaér az édesapja? Csak később értették meg, hogy a kicsinek akkor még valamiféle csőlátása volt, látott, ha a fejét forgatta.
Viki hároméves. Végre a nagy hírű debreceni szemklinikán vizsgálják, talán végre kiderítik, mi a baj.

– Ez a gyerek soha nem fog látni – mondja a professzor a vizsgálat után. A szemfenéken olyan elváltozást lát, amelyen nem lehet segíteni. – De hát mi a baja, és miért? – kérdezik a szülők. A professzor tanácstalan, csak a karját tárja szét. Miért? Nem tudni…

Kicsi falu a Mátrában. Viki édesanyja ott tanítónő, a kislány is odajár óvodába, a látó gyerekek közé. Úgy kell felnőnie, akár a többi gyereknek, döntik el a szülők, és berendezik az életet a kislány körül.
Négy és fél éves, amikor egyik napról a másikra elkezd visszakérdezni.

– Tessék? – ismételgeti, de olyan gyakran, hogy nyilvánvaló: nem hall jól. Újabb vizsgálatok, és a kislány hallókészüléket kap. Hogy miért? Ezt sem tudja, érti, magyarázza senki.

•

– Akkor még látta a színeket, és bizonyos szögben mást is – emlékezik Viki édesanyja, Juhászné Kacsi Viktória. – Én voltam a logopédusa, megtanítottam neki a nyomtatott nagybetűket is. Be kellett volna adnunk bentlakásra ide, Pestre, a vakok iskolájába, iskola-előkészítőbe. De nem adtuk. Az édesapja megtanulta a Braille-írás alapjait, és ő tanította meg rá Vikit is. De egy év múlva nem volt mit tenni, iskolába kellett járnia. Akkor felköltöztünk Pestre, én egy közeli iskolában vállaltam állást, ma is itt tanítok.

Viki, aki nem lát, és keveset hall, az általános nyolcadik osztályát az édesanyja iskolájában végezte. Gimnáziumba járt, látók közé, és diplomát szerzett a Wesley János Főiskolán, szociális munkás szakon.

•

A Vakok Általános Iskolájában minden siketvak gyereknekigyekeznek feltárni és jól hasznosítani a megmaradt képességeit

Az erőfeszítés, az akarat, az eltökéltség, ami kellett ahhoz, hogy mindez sikerüljön, nemigen foglalható szavakba. A szülők diktafonra mondták a tananyagot, Viki ebből megírta a saját Braille-jegyzeteit, speciális fóliákon tanulta az ábrákat, nem kért, nem is fogadott el felmentést. Ez nem siker, nem ambíció, nem szorgalom. Ezt nem olyasmi, amit el lehet érni. Ezt csak kiharcolni lehet.

•

– Szerettünk volna még egy gyereket. Elmentünk Czeizel doktorhoz, ő egy év gondolkodási időt kért. Azután azt mondta, szerinte ez Usher-szindróma, és nagy az esélye, hogy a másik gyerek is… Én azt mondtam, mégis legyen, de a férjem azt mondta: nem.

Néhány éve biztos csupán, hogy Viki valóban Usher-szindrómás. Olyan ritkán előforduló genetikai rendellenesség ez, melynek több típusa van. Előfordulhat, hogy a látás- és hallássérüléshez értelmi fogyatékosság is társul. A kettes típusúhoz – Viki esetében erről van szó – szerencsére nem. További jó hír, hogy Vikinek nem kell félnie: ha szül, az ő gyerekét nem fenyegeti ez a genetikai rendellenesség.

Viki ugyanis férjes asszony.


A teljes cikk a március 30-án megjelenő, 13. heti Nők Lapjában olvasható.