Mai szinglik híres elõdei

Frida és férje, Diego Rivera egy-egy önálló házban lakott, és két ház között egy híd húzódott, ahol átjárhattak egymáshoz

Vagy az érzelmileg túlfűtött, szenvedélyes festőnő, Frida Kahlo, akit eltéphetetlen kötelék fűzött festőművész férjéhez? Ugyanakkor valahol mégis a mai, önmegvalósító és boldogságkereső szinglik elődei ők, hiszen – ha nehézségek árán is – megvalósították az álmaikat, és művészileg-emberileg mindvégig megőrizték függetlenségüket.

1919-et írunk. Josephine Baker tizenhárom éves. Missouri államban, egy feketék lakta negyedben él. Hétéves korától vállal alkalmi munkákat: ruhaszállítást, szénhordást, mert a családban minden centre szükség van. A kislány szabadidejében táncol, gyönyörű, ösztönös, nőies mozdulatokkal, és a pincében „színielőadásokat” rendez testvérei szórakoztatására. Tizenhárom évesen felkeresi az egyik színitársulatot. A portán nem akarják beengedni, de kihúzza magát:
– Szerződtettek, vár az igazgató! – mondja. A portás végigméri – és beengedi. Az igazgató hajlandó megnézni, hogyan táncol – és kisebb szerepet ad neki. Josephine búcsút int hányatott gyerekkorának, és elindul a karrier felé.

Josephine Bakert a világ nemcsak előadóművészként, hanem a faji megkülönbeztetés elleni harc jelentős képviselőjeként ismerte meg

Josephine: vízesés, tűzvész és fülemüle

Ugorjunk kicsit az időben! Josephine már húszéves, és lábai előtt hever Párizs. Ő a Folies-Bergère sztárja, és szerelmes egy Marcel nevű úrifiúba, aki sosem viszi őt társaságba. Josephine szeretne feleségül menni hozzá, de a férfi nem akarja elvenni. „Azért nem, mert táncosnő vagyok, vagy azért, mert fekete vagyok?” – kérdezi tőle. A férfi válasza: „Mert fekete vagy, és mert táncosnő vagy.” Josephine, mielőtt elköltözne tőle, még indulatosan odaveti: „Meg fogom változtatni a világot!… Hogy véget vessünk az osztálygyűlöletnek és a fajgyűlöletnek!”

Harmincegy évesen köti első házasságát egy francia nyersanyagügynökkel. Eldönti, hogy családanya lesz, hat gyereket szeretne, és búcsúturnét tervez. Hamarosan teherbe esik, majd elvetél. Két év házasság után elválik. Szeretné megtalálni az igazi szerelmet – de a háború keresztülhúzza családalapítási terveit. Josephine kész arra, hogy életét adja második hazájáért, Franciaországért, és hírszerzői feladatokra vállalkozik. Olyannyira megállja a helyét, hogy a második világháború után hadnagyi rangot és becsületrendet kap.
Negyvenéves, amikor megismerkedik Jo Bouillon francia zenésszel, aki így ír a Josephine-ről: „Sosem találkoztam még nővel, akiről egy időben a vízesés, a tűzvész és a fülemüle jut eszembe!” Bouillon lesz Josephine második férje. Vágynak a gyermekáldásra, de Josephine újból elvetél, és eldönti, hogy különböző származású és bőrszínű gyerekeket fogad örökbe. Vidéki otthonába hamarosan meghozza Koreából az első kisfiút, majd hoz egy japán, egy zsidó, egy kolumbiai, egy arab, egy finn csöppséget – meg sem áll tizenötig. A különböző származású gyerekek együttélésével azt is szeretné bizonyítani, hogy mennyire tarthatatlanok a faji előítéletek. Közben csak olyan nézőtérnek hajlandó énekelni, ahová fehéreknek és feketéknek egyaránt jogukban áll belépni. Ötvenévesen visszavonul a színpadtól, ám súlyos anyagi veszteségek érik, ezért később visszatér a közönségéhez. Férjétől különköltözik, de a gyerekek miatt nem válnak el. Utolsó műsorát – amely egyben színpadi visszatérése is – hatvannyolc évesen adja Párizsban. Hatalmas a siker. Josephine arra készül, hogy újra meghódítsa Londont és New Yorkot. És hogy fölnevelje három, még kiskorú gyerekét, s tovább vívja a fajgyűlölet elleni harcát. Sajnálatos, hogy mindezekre már nem jut ideje: két nappal a nagy sikerű színpadi visszatérés után örökre elalszik.


A teljes cikk a március 30-án megjelenő, 13. heti Nők Lapjában olvasható.