Az év mûsorvezetõje

– Kicsit úgy képzellek, mint aki jót nevet rajta, ha díjat kap, aztán dolgozik tovább. Közben meg kiderült, hogy komolyan veszed.

– Díjat kapni különleges dolog; az ember mindig örül neki, bármilyen körülmények között, akármilyen fesztiválon vagy rendezvényen veheti át. Egyébként inkább zavarba jövök a direkt sikertől. Mikor át kellene vennem egy díjat, már jó előre berezelek: úristen mi lesz itt? Mit fogok mondani? Már otthon ezzel a hisztivel fárasztom a feleségemet. Inkább levezetek három nagyon bonyolult élő műsort, csak díjat ne kelljen átvennem, mert ahhoz béna vagyok. A látszat ellenére, nincs bennem semmilyen önimádó-önünneplő hajlam. Díjátvétel esetén általában lezuhanok egy gyermeki szintre, hebegek-habogok, és azt sem tudom, mi van… Bár most ezt tűrhetően megoldottam. Úgy látszik, öregszem. Ez már a negyedik egyéni díjam, de kaptunk Pulitzert is a Propaganda című műsorért. Az is lehet, hogy már rutinos átvevő vagyok.

– A díjat feleségednek és édesanyádnak köszönted meg. Miért?

– Egyéni díj esetében kinek köszönhetném? Itt vagyok, élek – úgyhogy köszönöm anyámnak, hogy jókor, jó időben… hát… azt akartam mondani, hogy lefeküdt édesapámmal… De aztán elszégyelltem magam, és azt mondtam, hogy „Szerelmes lett édesapámba, és kihasználták a helyzetet.” A feleségemnek pedig azért köszöntem meg, mivel az én életem már arról szól, hogy egy miniközösségben – a családban – élek. Van két gyerek, üvöltenek egész nap, és van egy feleség, aki rendet tart körülöttünk és bennünk… Nyugis típus vagyok, de amikor zavarosabb volt az életem, a feleségem mindig segített a nehéz időszakokban. Ő az igazi összefogó erő a családban. Ilyen hátországot magam mögött tudva, jól lehet „tombolni” a színpadon.

– Mi volt a legkedvesebb pillanatod a díjátadás estjén?

– Amikor a zsűri elnöke, Koltai Lajos, az Oscarra jelölt operatőr külön odajött hozzám, gratulált, és elmondta, hogy egybehangzóan döntött a zsűri a személyemmel kapcsolatban, és ő személyesen is azt gondolja, jó helyre került a díj. Ez különösen fontos emlék számomra.

– Mi van a megújulással? Gondolsz arra, hogy folyamatosan változtass a műsorvezetésen, hogy – mondjuk – jövőre is díjazott lehess?

– Nem feltétlenül van szükség megújulásra. Ott van például Parkinson, az egyik műsorvezető a BBC Prime csatornán. Harminc éve ugyanazt csinálja. Ez engem nem zavar. Persze, ugyanakkor a változás híve is vagyok. De változásnak számít, például, egy másik műsor. Ha egyszer lefut a Megasztár, valószínűleg másban is kipróbálom magam. De ne feledkezzünk meg a Propagandáról sem! Szerintem sokszínű személyiség vagyok, és elég sokféle műsort el tudok vezetni. Szeretek hülyülni, de érdeklődő alkatnak gondolom magam, emiatt pedig tájékozottnak is. Gyerekkorom óta mindenfélét elolvasok, de nem restelltem ülni a nagyok mellett a kocsmában, és különböző, iskolakerülő utakon felkészülni az életemre.

– Ha Sváby András egyszer megőrülne, és azzal kelne fel egy reggel, hogy: „Kedves Tilla, válassz! Megasztár vagy Propaganda?” Hogy döntenél?

– Nem tudom ezt ennyire szétválasztani. A Propagandát azért szeretem, mert nem egy hatalmas gépezet működteti, ráadásul nem is egy kiszámítható műfaj. Egyediségre tör, és öntörvényű. Nincsenek benne kereskedelmi érdekek, tehát olyan emberről is forgathatunk, akit, mondjuk, senki nem ismer. A Megasztár pedig olyan, mint egy nagy hollywoodi film. Szigorú rend szerint halad, és olyan, mint egy nagy csillár: hatszázmillió lámpa ég benne. Jó erős művi világ, ahogy mondani szoktam, egy „heroikus giccs”, és éppen ezért imádom. És azért is, mert nagyon népszerű műsor. Viszonylag egyszerű gyerek vagyok, tudok örülni bárminek. Szeretem a sikert, és azt hiszem, jól is kezelem. Vagyis: nem érdekel. Különösebben nem hat meg, viszont nagyon jó gyógyszer depresszió ellen. Folyamatos, enyhe, finom, meleg boldogságérzettel lengi be az életemet.

További érdekességeket a Nők Lapja április 6-án megjelenő, 14. számában olvashatsz!