 |
Pedig ez mind így igaz. Azt meg hogyan is hihetné az ember, hogy minden felsoroltaknak egyazon apja és anyja van. Kik nem mások, mint a kiskorú Áron, és testvére, Lili-Eszter szülei. Nevezetesen Vajda Zsuzsanna és Pilári Gábor. Előbbinek mosolygós, szép pofikája, utóbbinak kócosvégű, hosszú bajca van. (Mihez ugyan hord az övén tokban bajuszfésűt, na, de minek !) Ők mind így együtt, a család: Márkuszínház Egy bábszínház ahogy nevezik magukat.
Szép akkurátusan ez van fölírva a nagy böhöm autóbuszuk oldalára, ami, nincs hét, hogy ne indulna útnak. Hogy hová? Budapestre, Gyergyóba, Koppenhágába. Koreába, Egerszegre, Váraljára. Szekszárdra, Prágába, Kiskunmajsára. De azért legtöbbet szerte az országba. Bepakolnak a Karvaly dűlőben, mennek, lecuccolnak, játszanak, újra pakolnak. Mire hazaérnek, már hívják is őket:
 |
Mert ahol csak megfordul a böhöm nagy busz, ott a kacagástól, a hökkenettől, egy-egy szeme sarkában elmorzsolt könnycsepptől, nagy, szabadító sóhajoktól, egyszeriben született elvarázsolt pillanatoktól, teli szívű biztatástól olyan kedve lesz a Márkuszínház nézőinek, jobb se kell.
Terjed is a hírük szájról-szájra. Nincs impresszáriójuk, közönségszervező se törődik velük, mégis teli a naptárjuk. És hogyan csinálják, nem tudom , angyali nyugalom van körülöttük. Mondtam is nekik egyszer:
 |
Rámnéz Vajda Zsuzsanna, kit leginkább Zsuzsusnak, Anyinak nevez a házanépe.
Ha elfogadjuk, hogy ez a mi életünk, akkor azt is elfogadjuk, hogy ennek a mi életünknek a nagy részét az teszi ki, hogy pakolunk, utazunk, játszunk és tovamegyünk. Mint a régi mesemondók. Azok se rohantak, futottak, kapkodtak , hogy most ennél a tűznél mesélek egy mesét, aztán szaladok tovább a másik tűzhöz Nem úgy gondolkodtak, hogy ma este még, jaj, két helyen kell mesét mondanom! Nem. Csak annyit vállalunk, amennyit jó szívvel el tudunk játszani. Úgy, hogy a lelkiismeretünk tiszta legyen, s a becsületünk is megmaradjon. S hogy fizikailag se rokkanjunk bele. De azért, ha láttál volna minket öt nappal a Mátyás bemutatása előtt! Hát az minden volt, csak nyugalom nem
 |
Pedig nehezen lett meg a Mátyás Egy ideig semmi nem sikerült körülötte. Aztán, amikor úgy adódott, hogy hoznunk kell érte egy áldozatot, akkor akkor éreztem, talán megnyerjük. Az utolsó időben, amikor már minden perc számított, kaptunk egy kéthetes meghívást Tajvanra Hurrá, utazunk! Aztán magunkhoz tértünk; ha elmegyünk, nem lesz meg a Mátyás Lemondtuk a vendégszereplést. És innentől, mintha megváltoztak volna a dolgok, az utolsó öt nap alatt, kegyelemben minden összeállt.
 |
De nem mentünk el. Amikor eldöntöttük, hogy maradunk, nem is fájt már annnyira. Az áldozathozatalt nehezen értjük mi, mai emberek. Hogy ha valamiért vagy valakiért áldozatot hozok, az nem elvesz belőlem, hanem hozzám ad. A dolgok összefüggenek Én például nem vigyázok eleget magamra, vagy a lelkem nem elég erős, néha belefutok egy-egy betegségbe. Ha ilyenkor játszunk, különös dolog történik velem. Egészen biztos, hogy megváltozott tudatállapotban lép az ember a színpadra. Ebben az állapotban a köhögős, lázas Vajda Zsuzsannát leteszem, kint hagyom. Akkor én vagyok Szilágyi Erzsébet, aki nem göthös, nem köhög, nem lázas, nem fáj a torka, viszont tud énekelni, tud beszélni és kiabálni. Aztán az ember lemegy a színpadról, köhög, tüsszög és fölszökik a láza
A teljes cikk a Nők Lapja április 6-án megjelenő, 14. számában olvasható.
