Nekem a nyüzsgés volt mindig a lételemem. Lezser csaj voltam, nemigen tudtam főzni ám az összeköltözés után kiderült, hogy Péter elvárja: legyen kiadós reggeli, csomagoljak neki ebédet, és mire hazaér, várja őt meleg vacsora. Ez nekem nem ment. Hozattam pizzát, de az nem ízlett, ő házi kosztra vágyott. Próbálkoztam a főzéssel, az sem nyerte el a tetszését. Ahogy közeledett az este hat óra, úgy nőtt a feszültségem. Már tudom: attól féltem, megeszi-e, amit nagy nehezen és nem túl sok kedvvel összekutyultam. Kértem őt: szeretnék közelebb költözni a városhoz. A végére úgy elhatalmasodtak a viták, hogy Péter azt mondta: szakítsunk. Nagyon megijedtem, mert a veszekedések ellenére úgy éreztem, nekem ő az igazi, és tudtam, hogy ő is szeret.
Egy év nyűglődés után elértem nála, hogy menjünk el pszichológushoz. Ott pontokba kellett szednünk, mit várunk egymástól, és miben tudnánk engedni. Először a terápián tudtuk indulatok nélkül megbeszélni, kit mi bánt, és hogy miként tudnánk elképzelni az életünket a továbbiakban. Házi feladatokat kaptunk, például azt, hogy hetente csak háromszor legyen meleg vacsora, de akkor, ha kell, kérjek tanácsot az anyukámtól, hogyan kell ízletesen elkészíteni például a marhapörköltet, és hetente egyszer ha törik, ha szakad menjünk el szórakozni!
A témáról bővebben a Nők Lapja április 7-én megjelenő 14. számában olvashatsz!
