 |
A gimnázium első két évében egy osztályba jártunk, aztán az apját másik városba helyezték, így elköltöztek. Sokat leveleztünk, a távolból is ösztönöztük egymást. Később egymásba szerettek az egykori osztályfőnökünkkel, össze is házasodtak, négy gyerekük született. De sajnos ők messze, Székesfehérváron laktak, a barátság így lassan-lassan elmúlt. Rég nem láttuk már egymást, amikor 1971-ben a Balatonra utaztam, Siófokon pár percre megállt a vonat, és a peronon megpillantottam volt osztályfőnökömet, a barátnőm férjét. Épp csak el tudta mondani, hogy nagy baj van: a barátnőmet súlyos betegséggel műtötték. A vonat elindult, a címüket nem tudtam, és gondolatban örökre búcsút vettem a barátnőmtől. Földbe gyökerezett a lábam, amikor 1989-ben egy levelezőlap érkezett tőle. Azt írta, meglátogatnának Debrecenben. Hihetetlennek tűnt, hiszen a legutolsó találkozás óta harminc év is eltelt! Féltem, vajon megismerjük-e még egymást, de ez egyáltalán nem okozott gondot. A barátságot pedig ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
A témáról bővebben a Nők Lapja április 13-án megjelenő, 15. számában olvashatsz!
