Erõs lettem volna? Nem volt más választásom.

Egy dologban különbözik tőlük: van egy fájdalmas története. A végén mégsem könnyezik az ember, hanem mosolyog. (Vagy könnyebb szívvel könnyezik.) Nem arra gondol, milyen szomorú, hogy ennek a lánynak – Annamáriának – meghaltak a szülei, hanem arra: milyen jó, hogy éltek. Ők ketten: Kazimir Károly, az impulzív, nagy hatású színházi rendező, és Takács Marika, a meleg tekintetű, nyugalmat sugárzó televíziós bemondónő.

– Öt év telt el azóta, hogy egyedül maradtál. Elég-e ennyi idő ahhoz, hogy könnyű szívvel beszélj a szüleidről?

– Örömmel tölt el, hogy mesélhetek róluk, azzal is tovább éltetem az emléküket. Bár az utolsó évekről még mindig nehéz beszélnem.

– Édesanyád majdnem negyvenkét éves volt, amikor megtudta, hogy gyermeke lesz. Hogyan fogadta a hírt?

– A sors ajándékának tekintette. Sokáig úgy tudta, hogy nem lehet gyereke, és akkor lett várandós, amikor már nem is számított rá. Nagyon boldog volt.





– Tizenhat évig voltatok teljes család. Milyen kép él benned kettejükről?

– Édesapámról viccesen azt mondták: „a Kazimir még a telefonkönyvet is megrendezné”, és ez így volt itthon is, a család életét is próbálta „megrendezni”. Szigorú apa volt, féltett. Az is sokszor eszembe jut, ahogyan a lámpa éjszakákon át égett a szobájában. Tudtam, hogy olyankor ír. Leírja a gondolatait, a fájdalmait, és azt is tudtam, hogy ezek az éjszakai fények lassan összeállnak egy könyvvé. Rajongtam a baráti társaságáért, sok művésszel volt jóban. Esténként telefonáltak, én meg szívesen hallgattam e humoros, néha cinikus és egyben emelkedett társalgások innenső oldalát. Anyukámmal pedig barátnők voltunk. Csak épp akkor ment el, amikor talán a legnagyobb szükség van egy anyára.

– Hogyan derült ki, hogy valami nincs rendben édesanyáddal?

– Nem sokkal a születésem után anyu talált egy csomót a mellében. Mondták: semmi baj, jóindulatú, nem kell bolygatni. Tíz év múlva megint jöttek a panaszok, kimutatták, hogy a régi csomó rosszindulatúvá vált, szétszóródott. Egy lavina indult el. Ma már nem hibáztatok senkit, hiszek annyira a sorsszerűségben, hogy azt mondjam: valamiért így kellett lennie.





– Gyerekként mennyit érzékeltél a bajból?

– Ha a rákos betegség felüti a fejét, ott vége a gyerekkornak. Anyukám titokban járt orvoshoz, és azt mondta: a reumájával vizsgálják. Sosem voltunk képesek őszintén beszélni, de kimondatlanul is egyértelmű lett: nagyon beteg. A halála előtti utolsó öt napig otthon volt. Főzött, mosolygott, közben pedig lassan eltűnt a testből a „Takács Marika”. Akkor bele se gondoltam… hogy milyen lehet az, amikor az ország bálványa, az egyik legszebbnek kikiáltott asszony egyszer csak úgy ébred fel egy kórházi szobában, hogy – mondjuk így – megfosztották nőiességétől. Ő maga talán sosem hitte el, hogy meg fog halni, viccelődött ezzel, úgyhogy mindenkit sokkolt, amikor tényleg elment.

– Lehet erre felkészülni?

– Nem. Reménykedtem, persze, hogy reménykedtem, de közben úgy éreztem magam, mintha felnéznék, és látnám, hogy zuhan felém egy tégla. Imádkozom, hogy ne a fejemre essen, közben pontosan tudom, oda fog esni.

– El tudtatok búcsúzni tőle?

– Előző estig ott voltunk, de akkor már nem volt vele senki. A doktornő mondta, hogy csendben ment el, kilenc órakor. Nagyon furcsa, pontban kilenckor kinyitottam a szemem, pedig magamtól sosem ébredek fel. Üresség maradt utána. Ott maradtunk ketten, teljes értetlenségben.







A teljes cikk a Nők Lapja április 20-án megjelenő, 16. számában olvasható.