 |
Ráhel egy havas decemberi délutánon látta meg a napvilágot. Olyan szép volt, mint egy mesebeli kis hercegnő. Egyszerűen tökéletes. De amikor a karomba vettem, a gondolataim akkor is Daninál jártak. Soha nem aludt még nélkülem, és elképzelni sem tudtam, mi lesz vele az alatt az öt nap alatt, amíg én a kórház-ban vagyok. Elkezdett gyötörni a lelkiismeret-furdalás: magára hagytam a gyermekem. Úgy éreztem magam, mint az a feleség, aki a szeretője miatt elhanyagolja a férjét. És ez az érzés velem maradt a kórház után is.
Az első néhány hónap a picivel és a kicsivel elképesztően fárasztó volt, de számítottam erre. Nem olyan volt, mint Danival, de erre is készültem. Daninál még dolgozott az újdonság varázsa, Ráhel ehhez képest nem tudott mást produkálni. Már nem pánikoltam, ha túl sokáig aludt, nem cseréltem óránként pelenkát, nehogy felvizesedjen a kis feneke, és nem rohantam vele orvoshoz az első tüszszentéskor. Nagyon elégedett voltam magammal: nocsak, szépen belerázódtam.
Figyelemre vágyva
Viszatekintve az első hónapokra, Ráhelt sohasem tartottam annyit a karjaimban, mint Danit. Sőt, nem is rohantam lélekszakadva hozzá, amikor bömbölni kezdett, míg Dani egyetlen nyikkanására ugrottam. Önkéntelenül is összehasonlítgattam a két gyereket: Danit sokkal jobb fejnek éreztem, sokkal értelmesebbnek. A kicsit kezdtem apja lányának hívni, mert amikor a férjem hazaért, mindig megélénkült.
Ráhel szoptatását is hamar abbahagytam. A bátyjához hasonlóan vele is nyűg volt az egész, de Danival mégis egy évig vesződtem. Ráhelnek három hét után fejni kezdtem a tejet. Először arra fogtam a dolgot, hogy én is fáradt vagyok, Ráhel is jobban alszik, ha gyorsan megkapja az adagját. Csak később tudatosodott bennem, hogy a szoptatások idején Dani féltékenységi rohamait nem bírtam kezelni. Dani egyébként is határozott ellenérzésekkel viseltetett a kistestvére iránt. Amint megérezte, hogy Ráhelnek szüksége van rám, azonnal ott termett, és dominózni, pisilni, kártyázni, babázni akart bármit, amihez én is kellettem. Éjszakánként a mi ágyunkban aludt, lehetetlenné téve az éjszakai szoptatást is. Én pedig nem Danit parancsoltam vissza az ágyába, hanem Ráhelt nem vettem magunk mellé.
Személyiség csapda
Ráhel kétéves korára borzasztóan anyás lett. Tudtam, hogy nem helyes, de nagyon irritált a viselkedése. Már megszoktam, hogy Dani olyan önálló, és percek alatt barátokat szerez mindenhol. Nem láttam tovább az orromnál, és nem vettem észre, hogy Ráhel azért ragaszkodik hozzám, mert nincs annyi önbizalma, mint a bátyjának. Méghozzá azért, mert más személyiség, mint a bátyja. Szerényebb, visszahúzódóbb. Ördögi kör vette kezdetét: a ragaszkodása miatt igyekeztem leválasztani magamról, ő meg egyre inkább küzdött a figyelmemért. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy neki teszek jót azzal, ha nem hagyom, hogy ennyire függjön tőlem. Lassan azonban önmagamat is utálni kezdtem, mert nem tudtam tovább letagadni az érzéseimet: kedvelni is alig vagyok képes ezt a kislányt, nemhogy úgy szeretni, mint Danit.
Ha kíváncsi a történet folytatására, a megtalált megoldásra, és arra, mit gondolnak minderről szakértőink, olvassa el cikkünket a Nők Lapja Évszakok májusi számában!
