Kedves Soma!
28 éves vagyok, hét éve házas a férjemmel. Szeretjük egymást, két gyerekünk van. A párom nagyon ragaszkodó, kedves, jó apa. És mégis… Sokszor érzem, hogy az anyja vagyok. Duzzog, megsértődik, ha valamit szeretne, és én nemet mondok. Néha azt érzem, azt játssza, hogy szegény én, engem nem szeret az anyukám. Együtt is dolgozunk, de nekem van egy külön projektem: iskolába járok. Ezt nagyon élvezem. Tehát van rengeteg közös dolog, de azért külön területeink is vannak. A szexuális életünk közepes, átlag tíz naponta vagyunk együtt.
Nagyon vigyázok a házasságunkra! Megteszek mindent, hogy mindig szépnek lásson, hogy ne legyen egyhangú a szex, elcsábítom, szerepeket játszunk stb.
Vannak barátaim is, eljárok néha-néha velük is.
Ő rengeteget dolgozik a munkáján és rajtunk kívül nem is érdekli más, vagyis nincs is rá ideje. Próbálok új programokat kitalálni, de ez olyan anyuka-szerep. Mert a nőiességből fakad az alkalmazkodás, a gondoskodás, stb…
Nekem nagyon értékes ez a kapcsolat, és nem szeretnék más karjaiban kikötni. A férjem kívülről nagyon is férfias és családfenntartó szerepet mutat, de én érzem a gyerekes megsértődéseiből, abból, hogy mindig én kezdeményezek (bár lehet, hogy ez nem baj, ugyanis elég nagy libidóval áldott meg a Sors), hogy felnőttebbként kellene viselkednie, mert én nem az anyukája vagyok, hanem a felesége, párja, társa.
És nem fogadom el az anyuci-szerepet még akkor sem, ha tudom, milyen gyerekkora volt, mert azt is tudom, ez elmúlt. Most pedig most van. És én Nő vagyok!!! A gyerekeink anyja, de nem az Övé!!!
Rita
Kedves Rita!
Amikor megházasodtatok, még te is gyerek voltál. (Normális, 21 évesen senki sem felnőtt.) Tehát nem tűnt föl, hogy az imádott férfi is gyerek. Te úgy érzed, hogy azóta felnőttél – bizonyára így is van -, ő pedig nem. Mondjuk úgy, hogy ő későn érő típus.
Azt mondod, mindent megteszel azért, hogy megtartsd őt, jól is teszed, hisz a család szentsége a legfontosabb. Akkor, drága, nincs más, mint hogy fogadd el azt, hogy ő még nem tudta feldolgozni azt, hogy az anyukája nem szerette eléggé. Ez az egyik legsúlyosabb sérülés, amit ember cipelhet a lelkében! Zsigerileg, mintegy az anyatejjel szívta magába ez a fiú azt, hogy ő nem “méltó” a szeretetre. Ezt nagyon nehéz feldolgozni, elengedni, és túllépni. De túl lehet! Nem kell egy életen át hordoznunk a sérüléseinket!
Sokszor írtam már, én magam 10 éve – épp májusban lesz 10 éve – rendszeresen oldatom magam kineziológussal. Hasonlóan mély problémákat sikerült elengednem, mint a férjedé. Jártam pszichodráma csoportba is, sokat segített a megértés, a sok ehhez kapcsolódó olvasmány, különféle szellemi utak és technikák. A lényeg, hogy TUDATOSAN dolgoztam az elengedésen. Felismertem, hogy foglalkozni kell vele. Ebben kellene segíteni a férjednek, hogy igenis szenteljen – milyen szép szó – rá időt, hogy fejlődjön! Ne ássa bele magát annyira a munkába, hogy a lényeges dolgokra ne maradjon ideje. Láttam olyanokat is, akik szabályosan belemenekültek a munkába, hogy egy csomó mindennel ne kelljen szembe nézni.
Amikor 24 évesen megismertem a férjemet, én is kislány voltam. De nem az életkorom miatt! Egy sérült kislány voltam. És éveken át sokszor úgy is hívtam a férjemet, hogy: “apu”. Már közel 30 voltam, amikor egy alkalommal, szinte öntudatlanul, kibukott a száján: “Csak nézem kívülről, hogy nősz föl mellettem”. Nekem ő mutatta meg az igazi szeretet. Mindig olyannak fogadott el, amilyen voltam. És fölnőttem mellette. Az, hogy a sérült kislányból kiegyensúlyozott felnőtt nő lett, neki is köszönhető. Az ő folyamatos támogató és elfogadó szeretetének, és türelmének. No és nem utolsó sorban magamnak, hisz szorgalmasan kerestem az utakat, módszereket, és önmagamat.
Ezt tudom ajánlani nektek is. Légy vele türelmes, elfogadó, megértő! Ezzel segítsd őt! Inspiráld arra, hogy keresse meg azt a módszert, amely segít neki feldolgozni a sérüléseit, hogy egészséges, teljes, felnőtt férfiként itt lehessen a jelenben!
 |
Azt írod: “Próbálok új programokat kitalálni, de ez olyan anyuka-szerep.” Nem, ezt ne így fogd föl. Feltehetőleg te egy extrovertáltabb, pörgősebb, kezdeményezőbb típus vagy, mint a férjed. És ha ez így van, ez alapvetően nem is fog változni. Egyébként ez nálunk is így van. A “show-műsort” mindig én hozom. Én találom ki, én szervezem meg, az én ötletem, az én indíttatásom. Maci pedig ott van. Végrehajtja, megcsinálja, támogatja, benne van. Kettőnk közül én vagyok az impulzív, ő pedig az el- és befogadó. Elvileg ez utóbbi a női attitűd, az előbbi pedig a férfi, de mint tudjuk, az anyma és anymus mindenkiben ott lakozik. Egyszerre vagyunk férfiak és nők valamennyien.
Bizonyos szinteken a nemek már nem is számítanak, csak az, hogy az a két lélek hogyan egészíti ki egymást, hogyan hat egymásra. Felejtsd el a különféle férfi-nő szetereotípiákat, minden ember egyéni, nincs olyan recept, amely mindenkire ráhúzható! Nem kell mindenkinek “férfinek” meg “nőnek ” lennie, nem kell semmilyen buta szappanopera-mintát levenni! Én egyébként most arra “gyúrok”, hogy megtapasztaljam, milyen elvárás nélkül a jelenben lenni. Csak úgy, derűs szemlélődőnek lenni… Nézd meg kívülről is magatokat, csak nézzed, figyeld, elemezd! Magadat, és a párodat is! Ha az az elvárásod vele szemben, hogy változzon, akkor te is változni fogsz! Minden jót, és legfőképpen éberséget, türelmet!
Soma Mamagésa
