Korniss-fotók, szárd kövek és az ablakpucolás

Rappai Zsuzsa

De róla magáról – mint ahogy egy könyv szerkesztőjéről sem – nem sokat tud a világ. Rappai Zsuzsa nevével most a szentendrei skanzen galériájában találkoztam; Korniss Péter Erdélyi képek című tárlatának ő volt a megálmodója és létrehozója egy személyben.

– Szentendrén, a Skanzen felé vezető, Sztaravodai úton hatalmas betűkkel, sárga plakát a kerítésen, ennyi van ráírva: Korniss Péter. Mint most fönt a Várban, a Galériában Munkácsy…

– Ugyanaz a célja. Én raktam ki. Azt akartam, hogy az erre járókat állítsa meg. Tegye kíváncsivá. Hívja be…

– Sikerült. Nekem valóban segített, azt hittem, hogy a kiállításhoz a Szabadtéri Múzeumig kell mennem…

– Mert még nem voltál a Skanzen új épületében. Ezért kellett a sárga plakát. Tavaly nyílt, sokan nem jártak még itt. Pedig az új épületben a Galéria és a Közép-Európában egyedülálló Látványtár igazi kuriozitás. Érdemes időt szánni egyszer rá…

– Zsuzsa, miért épp Korniss Pétert választottad?

– Mert épp harmincéves a barátságunk. Mert szeretem a képeit. Mert szentendrei vagyok, közel élek a Skanzenhez. Amit nagy élvezettel járok be, látom és becsülöm, micsoda nagyszerű dolgok születnek itt. S mert ha valahová, hát hová illenének jobban ezek a több évtizedet átfogó erdélyi képek…? Melyek messze többről mesélnek, mint a felvétel pillanatáról. História ez, képi lírában elbeszélve. Az a címe: Erdély 1967-2004.

– Szikár cím.

– Ha látod a képeket, érzed, ez pontos, ennyi elég. Életek vannak mögötte, fél évszázad, s annál sokkal több. Megőrzés és elveszítés, kötés és oldás, ráncok és sarakat átugró kicsi csizmák, hófehér ingvállak, hímzett kendők fölött a tévéképernyők vak arca. Egy temetőben golgotai pillanat, háttérben, mint középkori toszkán dombok, a mezőségi táj.

– Néhol mint egy könyvet, úgy ,,lapozom” a kiállítást. S vezetnek, visznek a kinagyított szövegek is… Mi mindent tehet egy kiállítás-rendező? És mit nem?

– Nem erőszakolhatja meg a rábízott műveket. Alázattal közelít, de a kész kiállításban ő is benne van. Testestől, lelkestől. Sok tárlatot rendeztem már, bár évek óta könyvszerkesztő és újságíró is vagyok. Talán ezért érzed ,,lapozhatónak” a tárlatot. Sokan mondták, intim, családias ez a kiállítás. A fákra nyíló hatalmas üvegfal csak növeli a bensőséges érzést. A hely csábította ide Korniss Péter képeit, azt hiszem, megéreztem.

– Pár éve zenélő kövekből raktál össze egy kiállítást… Aki látta, emlegeti…

– Szardínia szigetére hívtak egy olasz nyelvű előadásra a kortárs magyar művészetről. Itt találkoztam Pinuccio Sciolával, egy csodaemberrel, szobrásszal, művésszel, a kövek szerelmesével. Ő faragja a zenélő köveket. Vájatokat vág, metsz, fűrészel a bazaltba, s a sziklaxilofonjai, bazalthúrjai, kőhegedűi megszólalnak. A szentendrei Malomban rendeztük a kiállítást, Mártha István és más kortárs zeneszerzők játszottak a köveken – feledhetetlen volt. Sokáig töprengtem, mit adhatok hozzá, mi nekem Pinuccio, mi Szardínia. És rájöttem, hogy a kék. A tenger és az ég kékjét kell odavarázsolnom a kövek közé. És elmentem a budakalászi Lenfonóba, és találtam mélykék vásznakat, azokat lógattam be a sziklahangszerek fölé és közé. Pinuccio, aki megajándékozott egy kőxilofonnal – itt van a kertünkben –, azt mondta, nem volt még ilyen szép foglalata az ő bazaltjainak…

– És mondd csak el, hol pucol ablakot egy kiállítás-rendező?

– Tedd hozzá, gótikus ablakot! Egy dél-franciaországi kastélyban. Ahol a szentendrei művészeket állítottuk ki, s ahol évszázada nem mosták le a drapéria mögött bújó, gyönyörű ólombetétes ablakot. Magasan volt, erős szél fújt, a takarítók szakszervezete nem engedte az ablaktisztítást. Kértem egyszer, kértem kétszer… Aztán megpucoltam én. Nem is kellett kikötni… Gyönyörű fényeket engedett a terembe, szép kiállítás volt. A megnyitón ott álltam parádéban, meséltem franciául Szentendréről, közben hallottam a helybeliek pusmogását: “Oui, madame Susanne pucolta meg az ablakot…”