A kulcsszó: a szoknya

Ez huszonöt éves koromban történt, és a (későbbi) férjemnek volt köszönhető. Előtte mindig sportos lány voltam, igazi kis vadóc. Ha anyukám fidres-fodros ruhát adott rám, megőrültem tőle, a harisnyanadrágot kifejezetten utáltam. A főiskola alatt is olyan társaságba kerültem, ahol a lányok – hozzám hasonlóan – a farmert és a kockás inget részesítették előnyben.
A férjem volt az első férfi, akitől elfogadtam, ha tett néhány megjegyzést a ruhatáramra. Profin csinálta – „Olyan szép lábad van, miért nem jársz többet szoknyában?” –, én elsőre mégis zokon vettem. De hamar rájöttem, mellette bátran vállalhatom, hogy nő vagyok. Belsőleg is tudatosabb lettem: magabiztosabb, nőtt az önbizalmam. Kialakítottam az egyéni stílusomat, így egy melegítőben is sokkal inkább nőnek érzem magam. Azt hiszem, egy férj is jobban értékeli, ha a felesége nem vadóc kisfiúként, hanem nőies nőként él mellette – így lehet ő is férfi igazán.

 

A témáról bővebben a Nők Lapja május 11-én megjelenő, 19-es számában olvashatsz.