Egy házban az ellenséggel

Hiszen az előbb még itt állt vele a lánya, a tizennégy éves Annalisa. Még alig múlt néhány órája, hogy lekéredzkedett a barátnőivel beszélgetni, előtte kiöltözött, a tinik naivságával megkérdezte édesanyját, szép-e. „Olyan szép vagy, még a végén elrabolnak nekem” – mondta nevetve az anyja. Nem akarja elhinni, hogy a lányát lelőtték. Ő lett a nápolyi maffiaháború egyik legfiatalabb áldozata, pedig a családnak semmi köze a szervezett bűnözéshez. Annalisa egyszerűen élő pajzsként kellett az épp kitört lövöldözésben.

A középkorú asszony korábban mindig gondosan titkolta távoli ismerősei előtt, hol is laknak pontosan. Félt, hogy rásütik, camorrista. Forcella ugyanis, ahol laknak, és ahol kioltották Annalisa életét, erről a nápolyi bűnszövetkezetről ismert, akárcsak Scampia vagy Secondigliano. Az interjú végén keserűen megjegyezte. „Lelőtték a lányomat. Most már nem süthetik rám, hogy közöm van a camorrához.”

A félelem az úr

Forcella, Scampia Secondigliano – az olasz közvélemény is csak az utóbbi egy évben ismerkedett meg ezekkel a nápolyi kerületekkel. A turisták pedig hiába keresnék, a Tirrén-tenger partján fekvő város északi negyedeit nem említik meg az útikönyvek. De idegen ide amúgy sem jön, messze van innen minden látnivaló, messze minden, ami Olaszország szebbik arcára emlékeztetne. Sőt, lassan már az itt élők sem emlékeznek arra, hogy közük lenne Rómához vagy Milánóhoz. Mint mondják, az állam magukra hagyta őket. Hiába vezényelnek ide rendfenntartó erőket – minden kétszáznegyven lakosra egy csendőr jut –, hiába mondja az olasz belügyminiszter, Giuseppe Pisanu, hogy Nápoly nincs egyedül a camorrával szemben, a helyiek inkább hisznek Pietro Lunardi közlekedési miniszter két évvel ezelőtti – egyébként nagy felháborodást kiváltó – szavainak: a maffiával együtt kell élni.

Miközben állami és tartományi szinten a kialakult helyzetért egymást vádolják a felelősök, a camorra emberei hatékonyan dolgoznak. Szinte naponta törnek ki lövöldözések, a kerületen pedig félelem lett úrrá. Kin azért, mert semmi köze a szervezett bűnözéshez, kin azért, mert nagyon is van köze hozzá.
Pedig látszólag minden rendben. Átlagos, városszéli lakótelepek, ablakban száradó ruhákkal, parabolaantennák százaival. Talán csak a félresikló pillantásokból és az utcákon céltalanul ácsorgó fiatalból van több, mint másutt. A tizenöt és huszonnégy év közötti fiatalok ötvennyolc százaléka ugyanis munkanélküli. De a teljes felnőtt lakosság körében is az olasz átlag mintegy kétszerese a munkanélküliség. A camorra pedig az egyetlen szervezet, amely mindig pontosan fizet, a legtöbb itt élő család számára sokak szerint ez jelenti a biztos megélhetést. Így fordulhatott elő, hogy egy tavaly év végi rajtaütés során a kerület asszonyai puszta kezükkel estek neki a kivonuló ezerháromszáz csendőrnek, hogy megvédjék férjeiket és fiaikat a börtönbekerüléstől. Azt a kérdést már csak az újságírók tették fel, hogy vajon ezeket a nőket ki védi meg saját férjüktől és fiaiktól.

Halál jár az árulásért

A legtöbben a helyzet foglyai. Újra- és újrateremtik a maffiakultúrát – amelyben közülük is sokan felnőttek –, és továbbadják gyermekeiknek. Ahhoz, hogy kikerüljenek a klánból, mindent fel kellene számolniuk. Mindent: szülőföldet, szeretteiket, addigi életüket. Megértést nem várhatnak környezetüktől, a legkisebb rossz, amiben reménykedhetnek, a teljes közöny, ám gyakrabban vár rájuk sokkal rosszabb: férjek, apák, nagybácsik, testvérek, akik utánuk nyúlnak, anyák, akik kitagadják őket.

A teljes cikk a 19. heti, május 11-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.