Segítség! Nem vagyok tökéletes!

Kedves Soma!

Az a baj, hogy míg másoknak mindent elnézek, magammal szemben borzasztó szigorú vagyok. Alighanem gyerekkoromban kezdődött, a szüleim, a tanáraim, a zenetanárnénim folyton agyondicsértek, én voltam az osztály szemefénye, akit el lehetett passzolni minden rajzoló-, éneklő-, versmondó-, helyesíró-, stb. versenyre. Sokszor megkaptam, hogy én nem csinálhatok hülyeséget, nem szúrhatom el. Nos, ezt olyan sikerrel ismételgették, hogy azóta sem sikerült kinőnöm belőle, pedig már 27 éves vagyok.

Semminek nem merek nekiállni, aminek nem látom a biztos (és sikeres) végkimenetelét, merthogy én “nem szúrhatom el”!
Rengeteg dolgot hagyok ki az életemből csak azért, mert túl sokat fontolgatom előtte, bele merjek-e vágni vagy ne. Pedig nem értek kudarcélmények, mégis úgy rettegek tőlük, mint a tűztől.
Ugyanígy tökéletességet várnék el a testemtől is, ami, szegény, persze nem az. Számon tartok minden apró bőrhibát, szabálytalanságot, és rengeteg energiám megy el arra, hogy minden nap minden szőrszálam a helyén legyen (vagy inkább ne legyen). Hiába dicsérnek nap mint nap, milyen csinos vagyok, szép a hajam, jó a stílusom, én mindig aránytalannak, lomposnak és főleg görcsösnek érzem magam!

Félek, hogy egyszer a páromnak elege lesz abból, hogy hiába próbál önbizalmat önteni belém, akár a szépségemről, akár a képességeimről van szó.
Most még eléggé az elején vagyunk, és lelkesen dicsér, de hát nem lehet így leélni egy életet. Ezt pedig tényleg nem szeretném elszúrni!

Mindez a munkámon is látszik, lapos, monoton munkát végzek, amihez semmi közöm. Teljesen egyetértek Veled abban, hogy az embernek a saját életét kell élnie, szeretnék is váltani, de minden ötlet után az az első gondolatom, hogy hátha nem fog menni. Hogyan keressem, ha ennyire le vagyok blokkolva és nem bízom magamban? Nincs valami jó módszered? Persze lehet, hogy az egésznek teljesen más oka van, mint amit leírtam, nekem ez tűnt logikusnak.
Szeretném a tanácsodat kérni, hogyan másszak ki ebből a csapdából.

Köszönöm, Bolyongó






Kedves Bolyongó!

Az első nagyon fontos lépés – amit már meg is tettél – hogy megláttad, kimondtad, és még le is írtad (az írásnak külön ereje van). Gratulálok, már elindultál a változás útján! Persze, én megpróbálok neked segíteni, de hát ismered a mondást: “segíts magadon, Isten is megsegít!”. Oké, de hogy segíts magadon?

Azt írod: “lapos, monoton munkát végzek, amihez semmi közöm.” Ez bizony szomorú!… Lépj ki, hagyd ott! Gyakorold, milyen KILÉPNI valamiből, vedd úgy, hogy ezzel is azt segíted, hogy kilépsz a rád égett “jókislány” szerepből! Általában az emberek életük egyharmadát alvással, a másik egyharmadot munkával töltik. (Mellesleg én ezt aránytalanul soknak tartom, 6 óránál többet senkit nem engednék dolgozni.)

Na most, ha ráadásul még nem is élvezed azt, amit ebben a tetemes mennyiségű időben csinálsz, ez egyenesen siralmas! Most még fiatal vagy, bőven van még a forrás-energiádból, de ha nem szállsz ki, akkor egy idő után egy megkeseredett, örömtelen nyanya lesz belőled, akit mindenki kerül, mert nincs benne életöröm. Márpedig a folyamatos életöröm és energia termelődéséhez nélkülözhetetlen a képességeinknek megfelelő, örömmel végzett munka!

Ne félj attól, hogy mit gondol rólad a környezeted, amiért otthagyod a munkádat! Itt az idő, hogy elindulj a felnőtté válás útján, és megtanuld vállalni a döntéseid következményeit! Az az ember, aki helyett mindig más dönt, sosem lesz autonóm, felnőtt személyiség! Itt az idő, hogy gyakorold azt, hogy nem felelsz meg mások elvárásainak! Én a helyedben, miután kiléptem a munkahelyemről, adnék magamnak egy kis időt. Ez a “kis idő” nagyon meg fogja majd magát hálálni! Ez egy nagyon fontos befektetés lesz a számodra! Ha anyagilag megteheted – nyilván ez is kell hozzá – hagyjál magadnak egy-két (vagy amennyi belefér) hónapot, amit önismeretre fordítasz!





Szemlélődj, ürülj ki, egészen addig, amíg meg nem látod magad kívülről! Én 29 évesen jártam meg ezt az utat, 5 hónapot töltöttem el a falunk szélén levő bányató mellett, napi 6-8 órát “vízi-meditáltam”, így neveztem el azt az áldott “semmittevést”, ami nekem akkor annyit adott és tanított. (Ha ez az időszak nem lett volna, el sem jutottam volna idáig…)
Először ne akarj semmit, csak tapasztald meg a tiszta “vanást”, ürítsd ki magad! Május van, pattanj föl egy biciklire, menj ki minden nap a természetbe, és csak legyél!
Ez nem gyorstalpaló tanfolyam, heteket kell befektetned magadba, hogy meghalld a belső hangot, amivel ha egyszer fölveszed a kapcsolatot, mindig segíteni fog! Ő – vagyis TE -, a te valódi éned tudni fogja, hogy merre indulj el! Tudni fogja, hogy mi a te munkád, talán új iskolád, és egyáltalán: ki vagy te? Ezt senki más nem mondhatja meg neked, ezt neked kell tudnod! És tudni is fogod! Már most tudod, csak még nem hallod…

Mellesleg a történeted nagyon ismerős. Én a szüleimnek szerettem volna megfelelni, különösen az apám figyelmét és szeretetét szerettem volna kivívni azzal, hogy kiváló tanuló, szorgalmas közösségi ember voltam. Úgy gondoltam – ezt persze utólag láttam meg – ha én csupa ötöst és dicsérő okleveleket hozok haza, akkor jobban megérdemlem a szeretetet. Ma már persze tudom, hogy a szeretet feltétel nélküli, és semmit nem kell hozzá bizonyítani!

Tízes éveimben 64 (!!!) testi hibámat számoltam össze, később olyan végletekig el tudtam menni, hogy időnként teljesen komolyan azt gondoltam, hogy annyira ronda vagyok, hogy nincs jogom kimenni az utcára, nem terhelhetem embertársaimat ezzel a látvánnyal. Utána meg jött a mániás depressziós periódus másik felvonása, miszerint különlegesen vonzónak, lehengerlően gyönyörűnek éltem meg magam. (Mindezt csak azért írtam le, hogy tudd, nekem sem adták olyan könnyen azt, hogy elfogadjam és szeressem magam.)

Már sokszor leírtam, nekem nagyon sokat segített a kineziológia abban, hogy rengeteg múltbeli sérülésemet meglássam és elengedjem. Persze mindenkinek megvan a maga módszere, útja, a befelé figyelés segíteni fog abban, hogy megtaláld a tiédet. Kívánok jó utat, hajrá, tessék, indulj el!

Soma Mamagésa