“Ölembe vettem õt, és tudtam, minden eldõlt”

Mindenütt csövek lógtak ki belőle, a szem nem látott, a nyelőcső nem nyelt, a lábak nem mozdultak. A szülők rég sehol, „vetélés volt ez, nem szülés!” jegyezte meg még távozó félben valakinek az apa. A jövő? Értelmi, fizikai fogyatékosság, vakság… intézeti elfekvő. És akkor jött Zsóka, négy éve már. Hazavitte a „rongybabát”, örökre-örökbe. Kérdezem, miért. Visszakérdez: „Hogyhogy miért?”

Butaság, de először valami angyalhangot vártam megszólalni a vonal túlsó végén. Aztán felvette a kagylót: „Haász Zsóka, tessék.” Emberhang. Kemény, földön járó. Meg ahogy mondja: rendben, jöhetek, írjak róluk, csak nehogy olyan „csöpögősre” vegyem.

Dolga van a világban

Márk még alszik a világos, nyolcadik kerületi lakás másik szobájában: a szokásos délutáni alvás. Miközben az összevissza, színes gyerekfirkákat bámulom a falon, „bemelegítésként” kérdezem Zsókát, tudja-e, hogy vannak olyan gyámhivatalok az országban, ahol a magukra hagyott sérült gyerekeket még csak nem is nyilvánítják örökbeadhatóvá, mondván „úgysem kellenének senkinek”. Zsóka megdöbben, nem érti.

– Nem is emlékszem, miért mesélt akkor, négy évvel ezelőtt egy orvos ismerősöm Márkról – nézegeti az asztalra szórt babafényképeket. – Mondta, otthagyták a szülei a kórházban, vak, és talán mozgássérült is lesz. Meg hogy nem lehet tudni, milyen mértékben marad értelmi fogyatékos. Aztán hazamentem, és egyszerűen nem ment ki a fejemből ez a gyerek. Másnap odatelefonáltam, mondtam, meg kell néznem… És ott feküdt abban a kórházi rácsos ágyban, mint egy kis krumpli… Olyan aprócska volt, tíz hónaposan alig négy kiló, gyomorszondán keresztül pumpálták bele az ételt –az életet. Nem egész hat hónapra született, átélt már agyvérzést, tüdővérzést, ezerféle fertőzést. Küzdöttek érte az orvosok nagyon. Tudtam már akkor, ennek az emberkének kell, hogy legyen valami dolga a világon, különben rég nem dobogna a szíve.





Ismered az Örömódát?

Aztán Zsóka megint hazament, de nem voltak benne kérdések. Nem gondolkozott azon, mi lesz a két munkahelyével, hogy mégiscsak egyedülálló – sok-sok éve elvált már akkor. Csak Bálintnak, az egyetemista nagyfiának szólt, menjen be vele a kórházba, nézze meg ezt pici fiút: ha ő azt mondja segít, akkor megpróbálja…

– A kórházban, úgy tűnt, nagyon örültek nekünk. Márkot ugyanis pillanatokon belül át kellett volna helyezni egy csecsemőotthonba, és mindenki sejtette, hogy azt valószínűleg nem élné túl… Jött hát az ügyintézés. Elmentem a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz, mint örökbefogadni szándékozó, ahol feltették a kérdést, milyen gyereket szeretnék. Mondom „azt” a konkrét kisfiút… Erre a hölgy: „Mégis miből gondolja, hogy megkapja, mikor annyian állnak sorba?!” Mire én: „Mert ez a gyerek beteg.” Mire a hölgy: „Ja vagy úgy…”
Az illetékes vidéki gyámhivatal ügyintézője azzal fogadta, szó sem lehet róla, hogy Márk hozzá kerüljön, különben is mit képzelek: ők vissza akarják helyezni azt a gyereket a saját családjába – akik, bár születése óta egyszer sem tették be a lábukat a kórházba, hivatalosan nem mondtak le a fiukról.

– De amikor először a kezembe vettem őt, tudtam, hogy minden eldőlt, – mondja. A „papírharcok” alatt is bejárt hozzá, minden nap munka után, babusgatta, etette, fürdette, sétáltatta. És rengeteget énekelt neki. Az volt az egyetlen, amire mintha figyelt volna. Különben semmire nem reagált, egyáltalán.
– Na de most majd meglátja mindjárt, ha felébred… – mosolyodik el büszkén, és sejtelmesen a szoba közepén terpeszkedő zongorára mutat: – Ugye ismeri az Örömódát?

A teljes cikk a 21. heti, május 25-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.