Kedves Soma!
“Ez a kapcsolat felélesztette bennem a nőt! “
29 évesen élve temettem el magam. Mindent feláldoztam a családért, a két gyerekemért és a férjemért. De eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, meghalok. Szó szerint! Ehhez jött egy betegség – lisztérzékenység.
Fél éve léptem egy olyan útra, melyen a legfőbb célom az önismeret, illetve a szellemi és fizikai szabadságom visszaszerzése.
A segítség egy asztrológus és egyben prananadi gyógyító személyében – a barátaimon keresztül – jött el.
Megcsinálta a születési horoszkópomat, és ebben sok kérdésemre megkaptam a választ. Gyökeresen megváltozott az életem, ami óriási megkönnyebbülést jelentett. Gyerekkorom óta kapcsolatban vagyok az angyalokkal és a túlvilággal, de ezidáig senki nem tudta ezt rajtam kívül. Beteg dolognak tartottam, és féltem. Mostanra segítik mindennapjaimat. Felvállaltam önmagamat, kimondtam véleményemet, érzéseimet.
Ekkor kezdődött lázadásom, és most már ott tartok, hogy két gyerekkel új életet kezdek. És boldog vagyok, bár a jövőmmel kapcsolatos félelmeimen egyelőre nem tudtam túljutni.
Mindeközben “beleszaladtam” egy kapcsolatba is. Hat éve tartó barátságunk (gyakorlatilag minden nap találkozunk, együtt reggelizünk, ebédelünk, családostól együtt nyaralunk, telelünk), ami mindig több volt mint barátság (mély, lelki kötődés), fizikális szinten is beteljesült.
Ez a kapcsolat felélesztette bennem a nőt! Ráébredtem arra, hogy a vágyaim valóra válthatók. Szexuális és lelki szinten is. Olyan érzéseket, olyan eseményeket tapasztalunk meg együtt, ami sokszor hihetetlennek tűnik. Olyan mély lelki kapcsolat van közöttünk, amire nyilván te is azt mondanád, hogy karmikus.
Elindultunk a szexualitás egy olyan útján, ami kezdetben a megismerés, a tapasztalatszerzés izgalmát kínálta, most, öt hónap elteltével pedig a fizikai kielégülést követően olyan szintre tudunk eljutni együtt, ahol sem idő, sem hely nem létezik, csak mi ketten vagyunk. Csodálatos!
És itt jön az én problémám. Mind a ketten családosok vagyunk, illetve én már nem sokáig. Sokat beszélgettünk erről, sok mindent mondott, de semmit nem ígért. Tudom, hogy nagyon boldog velem, de ő még azt hiszi, hogy a családot minden áron össze kell tartani. Inkább megfojtja magát egy rosszul működő kapcsolatban, csak hogy kívülről családnak látszódjanak.
Hogyan kell feldolgozni egy ilyen helyzetet? Megtaláltam azt az embert, aki mellett eddig számomra ismeretlen érzéseket élhettem meg, akinek a közelsége, az érintése, a mosolya, a figyelme nagyon-nagyon sokat jelent. Nagyon féltettük a barátságunkat, amikor belekezdtünk ebbe a viszonyba, de ennek a kapcsolatnak az alapja az őszinteség.
Tudom (és ezt mind a ketten így akarjuk), hogy a lelki kapcsolatnak soha nem lehet vége, de mint férfit sem akarom elveszíteni! Ugyanakkor nekem megalázó ez a szerető szerep. A titkolózás, a várakozás, mikor tölthetünk együtt hosszabb időt.
Nem Tőled várom a megoldást, csak szeretném, ha leírnád a véleményed, a gondolataidat erről a helyzetről.
Kedves Asszonytársam!
Megértelek, átélem, amit érzel. Nehéz bölcsnek lenni, hisz ez egy olyan helyzet, ami mindenképpen sérülést hozhat másoknak. Hogy lehet úgy “megcsinálni”, hogy a megoldás tiszta legyen, baráti, emberi, őszinte? Azt írtad: “Mindent feláldoztam a családért, a két gyerekemért és a férjemért.”
Tulajdonképpen már itt elkövetted a hibát. A mártír anyák mindig megbosszulják magukat! Persze, mint kétgyerekes anya, én is tudom, hogy ez a szerep rengeteg munkával, áldozattal jár, de az, hogy te úgy érzed, MINDENT feláldoztál a családért, a te ostobaságodat és gyengeségedet mutatja. Bocsáss meg a kemény szavakért, de te is tudod jól, hogy ma már egészen máshogy állnál a dologhoz! Ezt csak azért mondom most el, hogy mások tanuljanak belőle!
Tapasztalatból tudom, hogy egy partnerkapcsolatban meg lehet oldani azt, hogy egyik fél se érezze magát áldozatnak! Meg lehet beszélni, és meg lehet szervezni a szülőknek egymás között, hogy a gyerekek, család, háztartás mellett mindenkinek jusson magára ideje! Nagyon tudatos idő- és energiabeosztás, és persze célkitűzések, ambíció kell ahhoz, hogy az ember tudja, a család mellett mibe akar még energiát befektetni. Mi az, ami neki fontos, amitől ő derűsebb, egészségesebb, energikusabb lesz, nemcsak önmaga, de környezete épülésére is!
Sok nőtől hallottam már a tőled idézett mondatot. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy javarészüknek elképzelésük sem volt a jövőjükre, áhított munkájukra, de gyakran még hobbijukra vonatkozóan sem! És akkor elővették a hárító szöveget: “feláldoztam magam a családomért!”
A családoknak sem a keseredő, elfojtásokkal teli mű-mártír anyák a legoptimálisabbak, hanem az életüket örömmel élő, a családot és az adást kiteljesedésként megélő nők! Attól virul a gyerek, a férj, de még a muskátli is az ablakban!
Most a saját “önfeláldozásodért” cserébe úgy érzed – mert ezt teremtetted magadnak -, hogy ennyi lemondás után “jogod” van a saját boldogságodhoz! (Természetesen eddig is jogod volt.) Úgy érzed, hogy most te következel!
A család és a családi egység az egyik legfontosabb és legszentebb dolog, de nem minden áron! A látszat-családok sokszor ártalmasabbak a léleknek, mint egy barátian elrendezett válás és különélés, ahol a szülők továbbra is tiszteletben tartják egymást, illetve a gyermekükben meglévő szülő-képet.
(Szerintem már mindannyian találkoztunk olyanokkal, akik a gyerekük előtt szapulják a volt férjüket vagy feleségüket. Végtelenül ostoba és ártalmas dolog, amivel elsősorban saját magukat és a gyereküket húzzák le.)
Az, hogy ti mit választotok és hogyan oldjátok meg, csakis a ti döntésetek lehet. Nem ismerlek benneteket, nem tudom, hol tartotok az úton. Nagyon sokféle megoldás létezik, ez mindig az adott felek spirituális-szellemi-lelki-érzelmi fejlettségétől függ. Mindenesetre tanulságképpen elmesélek egy elég egyedi “mintát”.
Férj, feleség, gyerekek, és a kommuna. Merthogy többen élnek együtt. A feleség barátnője, aki idővel a férj szeretője lett. A barátnő – volt szerető – jelenlegi pasija. A feleség volt szeretője. És még többen barátok. Ezek az emberek azt tűzték ki maguk elé – legfőbb célkitűzésükként -, hogy meg akarják ismerni magukat. Mindenféle hazugság nélkül az eredendő, az öntermészetüket. Így soha nem hazudnak, minden érzésükről, tettükről nyíltan beszámolnak egymásnak.
A sérüléseket azonnal kezelik, együtt pszichodrámáznak, meditálnak, keresik kérdéseikre a választ. A szülők kifutották a szeretősdi periódust, és most újra együtt vannak, mélyebben, mint valaha. (Hozzáfűzöm, hogy igen fejlett emberek lévén nem féltékenyek, és nem birtokolnak.)
Jelenleg ott élnek velük a kommunában a régi kedveseik, akik a barátaik. A kérdés, hogy mit látnak ebből a gyerekek? Azt, hogy apa és anya barátok, összetartoznak, de volt már olyan, hogy mással is együtt voltak. Lehet, hogy ha ezt nem élhették volna meg, talán elváltak volna? Ehelyett még értékesebbek lettek egymás számára.
Ez persze egy nagyon egyedi példa volt – nem is láttam még ehhez hasonlót máshol -, csak azért meséltem el, hogy tudd: a megoldási lehetőségek sztereotípiájától el lehet szakadni. Te is tudod jól, hogy teljesen mindegy, mit mutat az ember, a lelke mélyén mindenki tudja, mi az igazság. A gyerekek tudatalattijában is ott van a szülők látszatházasságának minden hazugsága!
Meg kell vizsgálni, hogy az a házasság valóban halott-e, avagy csak “tetszhalott”? Nem kifele hárítva, hanem belülről elindulva! Vajon mindaz, ami most megnyílt benned, mint felébredt nőben, átvihető-e a férjeddel való kapcsolatba? Egyáltalán, tettél-e tudatosan valamit azért, hogy a férjeddel jobb legyen?
Ha mindezt mérlegeltétek, és egymás testi-lelki társai vagytok valóban, azt tudni fogjátok! És akkor már úgyis összetartoztok!
Soma Mamagésa
