„Nincs köztes út”

Akkor, amikor Basarczy András hadnagyot játszotta Bíró Lajos: Sárga liliom című, nagyon izgalmas, és helyenként drámaian mulatságos darabjában. Időközben Stohl visszatért a képernyőre is: hetente egyszer a Reggelit is vezeti. De tényleg: mi ez a viszonylagos csend körülötte?

– Jól eltűntél a sajtóból.

– Hála a Jóistennek.

– Hogy érted el?

– Igen szűkszavúan, vagy pedig egyáltalán nem nyilatkoztam. És hát a tévé: az az érdekes, aki benne van. Én meg most nem vagyok szem előtt.

– Jól vagy?

– Jól. A színházban nagyon szeretnek, és a tévében is folyamatosan is biztosítanak arról, hogy szükség van rám.

– Öt darabban játszol. Én a Sárga liliomban láttalak. Az egyik csúcsjelenetben a katonák segédkeznek egy fontos műtétnél, de nagyon abszurd az egész. Hogyhogy nem röhögitek el?

– Azért elröhögjük. Nagyon sokan mozgunk az asztal körül, és mindannyian övön aluli poénokat is adunk egymásnak. Élvezzük, és ez kívülről is látszik. De ne felejtsd el, hogy ez egy négyórás előadás, úgyhogy egyben nagyon kemény meló is!

– Azt mondtad, szeretnek a színházban. Pedig, ha valaki „bevállalja” a tévét is, a kés élén táncol. Ott van például a megasztáros Bakács Tibor Settenkedő. Amikor elkezdte a tévézést, volt, ahol már nem kellett, mint kritikus. Te miként „csináltad vissza”, hogy játszhass?

– Ezt mindig megkérditek. Pedig a tévé mellett is folyamatosan játszottam. Semmit sem vesztettem el a színházból. Bakácsról pedig nem akarok véleményt mondani, de örülök, hogy szembesült azzal, milyen is abba a szerepbe kerülni, amelyet korábban esetleg kemény szavakkal illetett. Persze, amikor elindultak a tévés szerepléseim, el kellett hagynom a Katona József Színházat. Ez nagyon megviselt. Olyan ez, mint egy házasság. Tizenkét évig voltam a Katonában, mindent annak a társaságnak és a vezetőségnek köszönhetek. Zsámbéki Gábor jó apaként egyengette az utamat, és többször is szólt, hogy ne csináljam a tévét, mert nem lesz jó vége. Aztán, mint egy jó apa, választás elé állított. De még egyszer mondom: annak idején sem a színészet vagy a tévé között, hanem a Katona-beli tagságom és a tévé között kellett döntenem, én pedig az utóbbit választottam.





– A színészkollégák mennyire „nézik le” a tévés munkáidat?

– Akinek nem tetszik, az nem mondja. Vagy hallgat, vagy kerüli a társaságom. A színház is olyan, mint az élet: a kritikákat nem mondják a szemedbe. Aki viszont szeret, azért szeret, amilyen vagyok – és néha elmondja a véleményét. Vannak olyan színész barátaim, akik azért nem tudnak vagy nem akarnak tévézni, mert egyszerűen képtelenek lennének rá. Ehhez is kell valamilyen képesség, ami nem mindenkinek adatott meg. Az én habitusommal viszont megegyezik, hogy élő műsorokat vezessek.

– Hogy viseled, amikor – mint az elmúlt időszakban is – „pihentetnek” a tévében?

– Nagyon jól! Ne felejtsük el: három ValóVilág-sorozat ment le, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag minden este élő adásban szerepeltem. Egyáltalán nem volt szabad estém. Mert ha nem a VV-ben voltam, akkor színházban játszottam. Amikor lement a VV3 fináléja, még nem is tudtuk, lesz-e negyedik sorozat. És azt is jól tudtuk, hogy a nézőknek elegük van belőle. De most már egyre többen jönnek oda hozzám az utcán, hogy lesz e VV4. Szóval, az embereknek kezd kicsit hiányozni. Néhányan, akik olvassák ezt a cikket, biztosan felháborodnak: kell a fenének még egy valóságshow! De ők is meg fogják nézni. Az emberek elképesztő nagy százaléka vallja a felmérések során, hogy nem nézi, mégis naprakész és mindenről tud.

– Te néznéd?

– Nem tudok rá válaszolni. Egészen más szemszögből látom ezt a műsort. Nekem nemcsak arról a tizenkét lányról és srácról szól, akiket összezártak, hanem arról a százötven emberről, akivel együtt készítjük a műsort. Akikkel fantasztikusan élvezetes együtt dolgozni. Élő adásban kétszázhatvan percet lenyomni súgógép nélkül – nem tudom, ki lenne képes megcsinálni ugyanezt. Elképesztő „fíling”. Igazi, nagy szólózás.

– A média „felzabálja” az embert. A korábbi zűrjeid mennyire eredeztethetők ebből?

– Biztos, hogy ennek is volt hatása az életem alakulására. De fölösleges médiának hívni. Hívjuk egyszerűen hajtásnak! Nem tudom, a brókerek hogy dolgoznak, de biztosan úgy, ahogy mi: orrba-szájba. És akkor előbb-utóbb ott is beüt a krach. Én nem vagyok képes a hajtás közben figyelni a környezetemre. Egy rakkolós, német típusú ember vagyok: megyek előre, mint a vaddisznó. És akkor egyszer csak kiesek a mókuskerékből. Akár úgy, hogy ér egy autóbaleset, akár úgy, hogy szétesik a családom. Biztos nem jó ez így, de az életem már így alakult.

A teljes cikk a 22. heti, június 1-jén megjelenő Nők Lapjában olvasható.