Adrenalinfröccs, zöldséglevessel

Régen sem volt csúnya, de mióta férjhez ment, és szült egy kisfiút, szinte szemmel látható boldogságfelhő lengi körül. Jólesik nézni, ahogy zöldséget pucol a konyhában, ahogy hazatérő férje nyakába ugrik, viháncol a gyerekével. Sőt, hallgatni is jó, mert ráadásul okosakat beszél. Szerintem.


– Pár éve gyakrabban láttunk a képernyőn, viszont nem tűntél ennyire kiegyensúlyozottnak.

– Furcsa időszak volt. Még a legnormálisabb, legjobb családi háttérrel bíró emberek is hajlamosak elhinni magukról, hogy valamilyen szempontból többek, jobbak, fontosabbak az átlagnál, ha folyamatosan ezt sulykolja beléjük a környezetük. Az előző egy-másfél évet keményen megszenvedtem, épp emiatt. Pedig körülöttem mindig volt olyan, aki az orromra koppintott, ha túlságosan elszaladt velem a ló. Elkezdtem töprengeni, mi az, ami nekem fontos, mit szeretnék én csinálni valójában. Mire vagyok kész, mit akarok egyáltalán. Úgy döntöttem, hogy minőségi munkát szeretnék végezni, olyan műsorokban dolgozni, amelyek hosszú távon is működnek, szakmai elismeréseket hoznak, és magasabb szinten tesznek elfogadottá, mint korábban.

– Addig sem kifejezetten a bulvár, a „könnyű” műfajban dolgoztál.

– Nem, de nagyon sokat küszködtem az úgynevezett „széplánysággal”. Szerettem volna, ha nem csak a külsőmet értékelnék, ugyanakkor nőként is elvártam az elfogadottságot. Ez az állandó szerepzavar olyan ellenmondásos állapotot teremtett az életemben, amelyet tényleg nehéz volt feldolgozni. Ha nem tudod eldönteni, mit kezdj az életeddel, magaddal, akkor sodródni kezdesz, még akkor is, ha közben azt hiszed, hogy céltudatosan haladsz valami felé. Ez volt velem is.

– Aztán mi lett?

– Nagyon akartam, hogy valamit akarjak végre, nagyon akartam nem görcsös lenni, mert hiszen éreztem, hogy ez nem jó, de ezt is görcsösen, tehát sikertelenül. Rengeteg emberi konfliktusom volt, többségük abból fakadt, hogy hihetetlenül elégedetlen voltam saját magammal.

– Veszekedtél?

– Nem, de teljesen elviselhetetlen voltam. A magánéletben és a munkámban is romboltam magam körül. Valószínűleg ez az alapos pusztítás kellett ahhoz, hogy végre valóban elkezdessek építkezni.





– Családot?

– Amikor a férjemmel találkoztunk, nem gondoltam arra, hogy ő lesz az, akivel összeházasodunk, aki a gyerekem apja lesz. Sem elsőre, sem másodszorra, de még amikor két hónapja együtt voltunk, akkor sem. Mégis éreztem benne mindazt, amit mindig is kerestem a férfiakban.

– Korábban jellemző volt rád, hogy jövőkép nélkül vágj bele egy kapcsolatba?

– Nem igazán. Mindig komolyan vettem a szerelemeimet, és borzasztóan megviseltek a csalódások. Szegény férjem látszólag éppen a legrosszabb pillanatban futott össze velem. Nem hittem senkiben, az összes férfit aljas disznónak láttam, úgy éreztem, kihalt a világból a hűség, senki sem hisz már azokban az értékekben, amelyekben engem fölneveltek, és a mai napig élnek bennem. Ezzel kellett megküzdenie, bizalmat kellett ébresztenie bennem, és aztán nem kis munkával életben is tartania azt. Meg is tette, annak ellenére, hogy ő is kapott már néhány pofont az életben, és ő sem az a fajta ember, aki egy csapásra megbízik valakiben. Talán épp ez volt a szerencsénk. Meg kellett dolgoznunk egymásért.

– És megkaptátok a jutalmat.

– Igen. Ha valamit nagyon akarsz az életben, ha helyesek a felismeréseid, akkor megkapod. Esetünkben az volt a jutalom, hogy összesodort minket az élet, mi pedig felismertük, hogy ez mekkora dolog.

– Mit írhatunk még a férjedről?

– Üzletember, imádja az őrült sportokat, és nagyon jó apa. Ennyi elég. A neve sem fontos. Hadd hívjam csak férjemnek!

A teljes cikk a 22. heti, június 1-jén megjelenő Nők Lapjában olvasható.