Kávé mellett, elõadás után

Velük találkoztunk a Vígszínházban, ahol Valló Péter egy kicsit átrendezte Carlo Goldoni több száz éve működő kávéházát.

Don Marzio – Kern András

– Ez a Don Marzio, aki egyébként kísértetiesen hasonlít rád, elég különös alak. Csak ül, figyel és kifecseg titkokat. Rosszindulatból, vagy képtelen befogni a száját?

– Erről nekem sincs pontosan kialakult véleményem. Harkányi is mindig azt kérdi tőlem, hogy ő miért jó, amikor egy nagy marha, aki mindent tönkretesz a jóságával. Én meg egy jó ember vagyok, aki közben rossz. Rendesen össze van keverve ez a két dolog, ami nem baj. Kibírhatatlanul unalmas lenne az előadás – és az élet –, ha csak kétféle ember lenne: jó meg rossz. Patyolatfehér és szurokfekete.

– Ezért szoktál gonoszkodni is néha?

– Ironikus gonoszkodó vagyok, ezt elfogadom. Sok mindenen átsegített már az iróniám. Néha előfordul, hogy ezen megbántódik valaki, akkor bocsánatot kérek. Amennyiben úgy érzem, én nem akartam bántani, csak az iróniám bántott. Ilyenkor mindig visszakozom, néha meg is ijedek, mert nincs bennem sértő szándék. Na, jó, egyszer-egyszer van. Akkor is inkább visszaszólni szeretek. Aki engem bánt, azt visszabántom. Igen, erre van hajlamom.

– Így aztán jól megértitek egymást Don Marzióval?

– Igen. Tényleg van benne is egyfajta gonoszság. Kell is, hogy legyen. Gonoszkodó, pletykás, magányos, kicsit talán szerencsétlen is attól, hogy semmi dolga. Csak ül abban a kávéházban, hozza magával a saját párnáját és a cukorpótlóját. Ott élek azon a téren, és azért vagyok ott, hogy bosszantgassam az embereket. Néha az igazsággal, néha mással. Ezért az egyszerű, erkölcstelen kis közösség nekem támad, és kiközösít. Holott nem csináltam semmi rosszat, csak dumáltam.

– A darabban Harkányival ketten vagytok a nagy vígszínházi „öregek”. Nem érzed korainak?

– A régi nagyok sem voltak ám öregebbek nálunk! Amikor Várkonyi Zoltán engem tanított a főiskolán, esküszöm, fiatalabb volt, mint most én. És akkor volt igazán a csúcson. Igazgatta a Vígszínházat, játszott, tanított, és akkor már túl volt az ötvenen. Most vagyok én ötvenhét éves. Az, hogy bekerültünk a nagy öregek közé, egyáltalán nem csodálatraméltó. Hiszen mi valóban nagy öregek vagyunk, vagy kicsi öregek, de öregek. Bandi hetven, én mindjárt hatvan leszek.





– Ha így tartod magad, nyolcvanévesen eljátszhatod a Lear királyt.

– Nincsenek szerepálmaim. Egy van, azt szívesen el is mondom, Shylock, a Velencei kalmárban. Egyszer láttam Gerd Fosse-t Bécsben, a Burg Theaterben. Meg kellett őrülni tőle. Bejött öltönyben, diplomatatáskával a kezében, és azt kérdezte: „Na, mi újság a Rialtón?” Azóta vágyom rá, lassan több mint tíz éve. Lear király sosem jutott az eszembe. Valószínűleg azért, mert nem is való nekem.

– Mostanában inkább vígjátékokban látunk, legyen az film vagy színházi előadás. Nem hiányoznak a drámai szerepek?

– Mióta bejött ez a nagy piacosodás, egyre inkább megyünk a könnyebb műfajok irányába. Ismét játszom egy filmben, az Egy szoknya, egy nadrágban, ez megint csak vígjáték. Elég nehéz összehozni valamit, ami komoly, de közönségsiker is, és pénz is van rá. Talán megint írok egy darabot a József Attila Színháznak. Természetesen szívesen játszanék drámai szerepet, de ez sem jön úgy magától. Tudom, az ember mindig másra vágyik. Garas Dezső például kabaréról álmodik, mert ő mindig sötéteket játszik.

– Szoktál nosztalgiázni?

– Kicsit. Valamelyik este néztem a tévét, és Esterházy Pétertől azt kérdezte a riporter: „Mennyire foglalkoztatja a nosztalgia?” „Semennyire” – válaszolta. Ha az ember elkezd viszonyulni, csak azt látja, hogy akkor mennyivel jobb volt, pedig egyáltalán nem volt jobb. Csak fiatalabbak voltunk. Őt hallgatva rájöttem, igaza van. Nagyon hiszek neki. Úgyhogy, már nosztalgiázni sem nagyon merek, pedig van rá egy kis hajlamom.

– Nem szeretnél újból tizenhat éves lenni?

– Nem. Érdekes módon annak örültem: hű, de jó, hogy tizenhat éves vagyok. Bár ronda voltam, pattanásos, reménytelenül szerelmes, mégsem akartam volna felnőttebb lenni. Ez valamiféle befogadó korszaka volt az életemnek.

– Most mit szeretnél?

– Ha tehetném, fizetés nélküli szabadságot vennék ki, és elmennék a Karib-tengerre hajóskapitánynak. Nagyon szeretem a tengert, a sós vizet, ahogy az arcomba csapódik. Még ráncosabb lennék, baromi barnára lennék lesülve, állnék egy nagy kormánykerék mögött, és mennék a vizeken. Ezt szeretném.

– Engem is meghívhatnál hajónapló-vezetőnek.

– Vedd úgy, hogy máris meghívtalak.