Akinek születésekor megálltak az órák

Sem a sorsa, sem a tőrvívásban elért sikerei nem nevezhetők hétköznapinak. És aki most legszívesebben ismét megállítaná az órákat.

– Nem bánnám, ha megállna az idő, mert életem legboldogabb szakaszában vagyok. Hat év után ismét nyertem a budapesti tőrvívó Világkupán. Egy hónap múlva feleségül megyek életem legnagyobb szerelméhez. És húszévnyi hallgatás után jelentkezett az édesapám.

– Ezekből az eseményekből melyik kerül a saját dobogója legfelső fokára?

– Az az érdekes bennük, hogy régi dolgok új formában tértek most vissza az életembe. A legfontosabb, hogy megtaláltam azt, akinek az életemet szentelném, és a gyermekem apjául szeretném. A jövendőbeli férjemmel hat éve találkoztam a szöuli Világkupán, ahol nemcsak szerelmet, hanem versenyt is nyertem. Apám pedig nyolcéves koromban költözött vissza Szíriába, azóta hírét sem hallottam. Nemrégiben egy arab napilapnak adtam interjút, amelyet ő is olvasott. Kinyomozta a telefonszámomat, és húsz év után felhívott. Érdekes volt hallani a hangját, nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá.
–
Miért váltak el a szülei?

– Annak ellenére, hogy anyukámnak ugyanolyan nagy szerelme volt az apukám, mint nekem Laurie Shong, akivel most összekötöm az életemet, mégsem házasodtak össze. Apám iszlám vallású, és a nagyszüleim nem támogatták ezt a házasságot. Amikor édesapám befejezte a tanulmányait, visszament Szíriába, de anyám nem követte őt. Két évtized telt el, és apám mintha elfelejtett volna bennünket, mert most hallottunk róla először.

– Meghívja őt az esküvőre?

– Nem. Húsz év nagyon nagy idő. Amikor váratlanul telefonált, felkavart, hiszen eszembe jutottak a kisgyerekkori emlékeim. Például az anyám egyedüli küszködése, a nagyszüleim áldozatvállalása, és az edzőm, Solti Antal, aki apám helyett apám lett. Ezért döntöttem úgy, hogy csak azok legyenek jelen az esküvőmön, akiknek sokat köszönhetek a gyerekkortól a mai napig.

– A vőlegénye mivel foglalkozik?

– Jelenleg Vancouverben golfmenedzser, de korábban ő is vívott. Az arca ismerős lehet, ugyanis több hazai reklámfilmben szerepelt.

– Mikor volt a lánykérés?

– Tavaly húsvétkor, olyan romantikus körülmények között, mint a lányregényekben! Vancouver csodálatos város, hatalmas parkokkal, hűs vízesésekkel. Az egyik reggelen a szokásos futásunk közben megálltunk egy tavacska partján pihenni, amikor Laurie térdre ereszkedett, elővette a melegítőnadrágja zsebéből a családi örökségnek számító, ötköves briliáns gyűrűt, és megkérte a kezem. Azonnal igent mondtam.

– Hol tartják az esküvőt?

– A polgári szertartást Vancouverben, az egyházit itthon. Nemzetközi vendégsereg lesz, de nem a sport miatt, hanem azért, mert Laurie apja kínai, az anyukája pedig skót. Alaposan átgondolva édesanyám és a saját sorsomat, érdekes, hogy amíg neki talán éppen a kulturális és vallási különbözőségek miatt nem sikerült megkötnie apámmal a házasságot, ebben nekem már szerencsém van. A vőlegényem protestáns, én katolikus vagyok, és köztes megoldásként evangélikus pap ad majd össze bennünket.

– Hol fognak élni?

– A pekingi olimpiáig Budapest és Vancouver között ingázom. Laurie azt szeretné, ha a sport befejezése után Kanadában telepednénk le, amiben még bizonytalan vagyok. Mert imádom a hazámat, és nehezen hagynám itt a sok barátot.

– Ugye, azt tudja, hogy a neve és az anyukája sorsa mind utalás arra, hogy életének feladata: követni szerelmét. Ahogy Verdi hősnője, Aida követte szerelmét a sziklasírba, vagy ahogy anyukája éppen nem követte az ön apját?

– Igen, idővel én is rájöttem már erre, és amikor edzések, versenyek nélkül képzelem el a jövőt, egyre inkább azt érzem, ahol Laurie van, ott kell lennem nekem is. Hiszen azért kötöm össze vele a sorsom, mert vele akarom leélni az életem.